Május 12-én az 1 könyv, 1 film, 1 kávé című programsorozat aktuális részében Molnos Péter: Elveszett örökség – Magyar műgyűjtők a 20. században című kötetében felbukkanó egyes szereplők életébe tekinthettek be az érdeklődők, majd ezt követően megismerkedhettek Adele Blochbauer életével. A Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központban lezajlott eseményen L. Péterfi Csaba műsorvezető Ungváry Krisztián történésszel beszélgetett.
Amióta világ a világ, a műkincspiac mindig is kiemelkedő jelentőséggel bírt az emberiség számára. Rengeteg eredeti és hamis alkotás cserélt gazdát vagy tűnt el nyomtalanul hosszú időre, majd bukkant fel az ismeretlenség homályából (vagy manapság sem találják a nyomát). Ilyen a műkincsek, ezen belül is a festmények sorsa, melyek központi részét képezték a mostani beszélgetésnek; ugyanis olyan egykori, nagy vagyonnal rendelkező magyar családokról esett szó, akik a világ leghíresebb festőinek műveit vásárolták meg és akasztották ki családi otthonaik falaira. A képek később a történelem folyamán „önálló életre“ keltek, és vándoroltak, erre-arra…
Monet, Manet, Renoir, Cezanne, van Gogh, El Greco, Goya, Munkácsy, Csontváry, Rippl-Rónai. A felsorolt művészektől bárki elfogadná a legegyszerűbb grafit rajzot is. A világ leggazdagabb emberei harcolnak egy-egy festményért és a világ legnagyobb múzeumai is örülnek, ha kollekciójukban tudhatnak tőlük egy-egy alkotást. De ezen festők képei egykor magyar kastélyok falain is ott lógtak.
Mindjárt itt van a Hatvany-Deutsch család, akiket cukorbárónak neveztek annak idején, ugyanis vagyonukat ennek az iparágnak köszönhették. Így nem meglepő, hogy a báró 45 ezer frankot is kifizetett egy festményért. A villában Renoir, Manet (az egyik kép Moszkvában kötött ki, mert a szovjetek elvitték. „A szobám dísze volt“- írta Hatvany később), Courbet, Munkácsy (egyik a mai napig nincs meg), Szinyei, Rippl-Rónai és sorolhatnánk, alkotásai voltak. Érdekesség, hogy Courbet egyik művét a II. világháború idején egy szovjet katona vette magához, majd menekülése során Szlovákiában megbetegedett, és a gyógykezelésért cserébe átadta a képet az orvosnak. A festmény 2000-ben bukkant fel, majd egy aukción 15 millió dollárért talált gazdára.
Hatvany legkedvesebb képe ugyancsak Courbet egyik alkotása, a Világ eredete volt, amit 18-as karikával illik jellemezni; maradjunk annyiban, hogy egy hölgyet ábrázol, akinek nem látszik a feje, csak egy bizonyos „égtája“… Az alkotást a fürdőszobájában függesztette ki, ahol időről-időre megmutatták a bennfenteseknek, de hölgyeknek sohasem.
Hasonló cipőben járt a Herzog család is, aki terménykereskedésből és a bankszektorban betöltött szerepükből kifolyólag a zsidó pénzarisztokrácia csúcsára kerültek. Ők is előszeretettel és nagy művészi szakértelemmel vásároltak festményeket. Herzog Mór kedvence El Greco volt; a család a festőtől hét csodálatos művet is magáénak tudhatott. Emellett Goya, Renoir, Gauguin, Monet művei is a birtokukban voltak. Ungváry Krisztián elmondása szerint a családnak olyan festményei is voltak, amik ma körülbelül 300 millió dollárért kelnének el egy aukción.
Később, a második világháború jelentősen megváltoztatja ezen családok életét. A törvények révén mindenükből kifosztják őket, így a műkincsek, a festmények is más gazdára lelnek. Mind a németek, de főleg a szovjet csapatok jeleskednek abban, hogy ezen kincsek elhagyják Magyarország területét. Természetesen nem mindegyik műtárgy jut idegen kézre, marad azért itthon is festmény, ha nem is sok. Jó példa erre egy Gauguin-mű, ami az Andrássy útról a budafoki sziklapincébe kerül, majd a Svábhegyi Gestapo-szállásra, onnan a Szépművészeti Múzeumba, majd a Hangya Fuvarozó Vállalat platós teherautóján (más festményekkel együtt) elviszik a Pannonhalmi Apátság pincéjébe, ahonnan a szentgotthárdi apátságba kerül. Ezt követően Ausztriába jut, majd Münchenbe, és onnan vissza Magyarországra.
A beszélgetéshez kapcsolódóan a nézők megismerhették Maria Altman életét és nagynénjét, Adele Blochbauert is, aki Gustav Klimt egyik modellje is volt, és a róla készült festményt Ausztriának kötelező volt kiadnia a leszármazottaknak.
