in

A kultúra őrzője

Beszélgetés Kecskés Józseffel

30 perc című műsorunk eheti vendége a Gödöllő Városért Díjat méltán elnyerő Kecskés József volt. A művelődési központ egykori igazgatójával a Gödöllőre kerüléséről, a kezdeti feladatokról, valamint az általa és kollégáival megalapozott gödöllői kulturális élet máig is fellelhető értékeiről beszélgettünk.

Hogyan kezdődött a gödöllői pályafutása?

1979 március elseje óta vagyok Gödöllőn, egy pályázat keretében hirdették meg az új gödöllői művelődési központ igazgatói állását, amire jelentkeztem. Lévén, hogy Hajdú-Bihar megyéből érkeztem, a legfontosabb feladatom az volt, hogy megismerkedjem a város társadalmi életével, hagyományaival, jelenével, illetve, hogy az 1981-ben átadott új művelődési házat tartalommal töltsem meg. Az első két évem az ismerkedésről, a tanulásról szólt, de rögtön otthon éreztem magam Gödöllőn. Munkatársakat kerestem az új házhoz. Mindenképpen profi szakembereket szerettem volna keresni, mert a feladat óriási volt. Arra gondoltunk a kollégáimmal, hogy olyan bőséges kínálat legyen a közművelődés vagy a kulturális élet minden területéről, amiből nyugodtan lehet válogatni. Azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen már a nyitás évének nyarán egy majdnem teljeskörű közművelődési szolgáltatással működött az intézmény. A munkatársaimnak volt egy-egy szakmai területe, amiben teljes önállósággal dolgozhattak. Én csak annyit kértem tőlük, hogy lehetőleg minél érdekesebb, minél újabb, minél progresszívebb legyen az a tevékenység, amit csinálni akarnak.

Gyakorlatilag az ön által vezetett szakmai stáb alapozta meg a gödöllői kulturális élet máig is fellelhető értékeit?

Az emberben persze mindig van egy természetes törekvés arra, hogy a lehető legjobb legyen az, amit csinál, de nem gondolom, hogy az első pillanattól kezdve teljesen tudatosan arra ment volna ki, hogy itt mi megteremtsünk valami olyasmit, ami eddig nem volt. Mindig azt mondtam a kollégáimnak, hogy építkezni kell. Nem egymás mellé rakott rendezvénytömeget kell létrehozni, hanem meg kell alapozni az egész tevékenységet minden tekintetben és akkor abból majd kinőhetnek jó dolgok. Ilyen volt a színházi élet kapcsán a dramatikus nevelés, a zenei programok indulása, a vizuális kultúra, tehát a képző-, ipar- és fotóművészet, a film és akkor ezekhez tartozó stúdió szerű foglalkozások, vagy a népművészeti értékek bemutatása. De említhetném a számítástechnikát vagy a nyelvoktatást is, hiszen volt a művházban nyelvi labor és számítástechnikai foglalkoztató terem is. Sok-sok foglalkoztatást tartottunk a gyerekeknek. Mindezek mellett nagyon fontos volt a közösségteremtő szándék is. A ház megnyitása után sorra jöttek létre az amatőr együttesek, klubalapító fiatalok és nyugdíjasok. Fontos volt az is, hogy olyan rendhagyó vagy érdekes és újszerű kezdeményezések induljanak el, amelyeket idegennek lehetett tekinteni a megszokott kulturális intézmények kínálatában. Ez abból fakadt, hogy mi tágan értelmeztük a kultúrát. Nemcsak a művészetet gondoltuk annak, hanem szerintünk a kultúrának segítséget kellene nyújtani az embereknek a mindennapi élethez is. Éppen ezért nagyon gazdag kínálat volt különböző életmód, reform típusú rendezvényekből, de olyan szolgáltatások is megjelentek nálunk, amik előtte nem voltak a városban. Idehoztuk például a Dunatourst, ami utazással foglalkozott vagy a Csiribiri népművészeti, iparművészeti boltot, de volt itt könyvesbolt és jegyváltás is budapesti színházi előadásokra és sokféle közhasznú szolgáltatás is. A gödöllői művelődési ház nem akart pusztán szórakoztató intézmény lenni, amiért persze kritika is ért minket. Számtalan olyan program volt, amely fontos emberi, társadalmi kérdésekre reagált. Annyi minden volt az első tíz évben, amit gyakorlatilag az intézmény alapozott meg vagy innen indult. Például az alternatív pedagógiák – Waldorf iskola, színjátszás, színjátszó mozgalom színházi élet – dramatikus nevelés és számtalan olyan dolog van, ami ide köthető. Az, hogy 1988-89-ben a civil lét felértékelődött, az is egy picit hozzánk köthető. A városszépítő egyesület, a Teleki Pál Egyesület, a mentálhigiénés egyesület, a Gödöllői Szimfonikus Zenekar Alapítvány, a néptánc alapítvány is a többiek mind-mind az intézményhez köthető.

A művelődési központ a nyolcvanas évek második felére fogalommá vált a honi közművelődésben. Elsősorban azért, mert befogadta az akkoriban alternatív jelzővel illetett produkciókat. Színházi és zenei előadásokat, kiállításokat egyaránt. Hogy sikerült ezt megvalósítani?

A színházi programunknak az volt a hívó szava, hogy „cselekvő színházak”. Ez a mi felfogásunkban azt jelentette, hogy olyan előadásokat hozzunk, amelyek eszméltetik az embert, amik szembesítik a társadalommal, saját magával és gondolkodásra inspirálják. Éppen ezért az akkori színházi élet legjavát tudtuk idehozni. Ekkor élte fénykorát a kaposvári és a szolnoki színház. Ami a legnagyobb port kavarta, az Weiss: Mara halála a kaposváriaktól, amiben egyértelmű utalások voltak a közelmúlt történelmi eseményeire. A filmvetítéseknél rendszeresen bemutattuk azokat a műveket, amelyek dobozban maradtak. Ezeket én meg tudtam szerezni a filmintézetből úgy, hogy a hónunk alatt hoztuk-vittük őket, mert máshogy nem lehetett. Levetítettük például A tanút vagy a Balázs Béla Filmstúdió szociográfiai filmjeit, a Gulyás fivérek itt csináltak szociográfiai filmstúdiót, a filmjeiket pedig folyamatosan bemutattuk. Azokat az együtteseket hívtuk meg, amelyek nem a szórakoztató könnyűzene vagy rock kategóriába tartoztak. Sokat koncertezett itt a Bizottság vagy az Európa Kiadó, akik Budapesten fel sem léphettek.

Most is, nyugdíjasként aktívan dolgozik a kultúra különböző területein, meséljen ezekről!

A Gödöllői Új Művészet Közalapítvány kuratóriumának titkára voltam és ott rendszeresen rendeztem kiállításokat. Ma már csak kuratóriumi tag vagyok, de azért mindenféle dologgal megkeresnek, én pedig segítek, amiben tudok. De effektíve a legnagyobb munka most a Gödöllői Szimfonikus Zenekar Alapítvány, ahol kuratóriumi titkár vagyok, de gyakorlatilag mindenes. Ezen kívül pedig kortárs és nem kortárs kiállítások megvalósítására kérnek fel, de van olyan is, hogy Erzsó szól a Levendula Galériából, hogy menjek át és mondjam el mit szólok hozzá, amit felrakott.

Milyen hitvallás mentén dolgozott?

Mindig megkaptam, hogy munkamániás vagyok, ami bizonyos szempontból igaz is, csak ez sohasem volt egy öncélú valami, hanem egy humán töltetű vagy emberközpontú dolog, amit én az egész munkában a legfontosabbnak érzem. Azt gondolom, hogy a munkám során az igazi izgalom az értékek megőrzésében, az értékek teremtésében, a minőség bemutatásában rejlett. Ez egy olyan munka, egyfajta szolgálat, ami nem jelenik meg könyvben, filmben, tehát nem tárgyiasul ilyen szempontból, viszont, amit az emberek kaptak vagy kaphattak, vagy szerettünk volna nekik adni, az talán megmarad bennük.

What do you think?

0 points
Upvote Downvote

Total votes: 0

Upvotes: 0

Upvotes percentage: 0.000000%

Downvotes: 0

Downvotes percentage: 0.000000%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Kecskés József, Czédly Mónika és a GlaxoSmithKline Biologicals Kft. gödöllői vakcinagyára a Gödöllő Városért díj idei kitüntetettjei

20 éve a Cavaletta élén