in

Egy muzeológus, aki mindent látott: a téglafaltól a selyemtapétáig

Beszélgetés Faludi Ildikóval

A  Gödöllői Királyi Kastély új időszaki kiállítása több szempontból is kuriózum. Egyrészt első alkalommal készült olyan tárlat, ami a kastély II. világháború utáni időszakát dolgozza fel, azokat az éveket, amikor az épületben szociális otthon, szovjet laktanya és magyar katonai tiszti lakások kaptak helyet. Másrészt a kiállítást – amely az Ifjúság éve Gödöllőn kulturális tematikus évhez kapcsolódik – gyerekek készítették, igaz, a szakemberek irányításával. A projekt vezetőjével, Faludi Ildikó muzeológussal a kiállítás munkálatairól beszélgettünk.

 

– A megnyitón határozottan az látszott a gyerekeken, hogy ez nekik óriási élmény volt, aminek az eredményére nagyon büszkék. Egyetért ezzel?

– Így igaz. Ezalatt a fél év alatt fantasztikus csapattá kovácsolódtak. És el kell mondjam, nekünk is nagy élmény volt a közös munka, ami nagyon sok meglepetést hozott. Például arra sem számítottunk, hogy a jelentkezők közül ilyen sokan kitartanak a projekt végéig.

– Hányan jelentkeztek a felhívásra?

– Az első egyeztetésre kb. negyvenen jöttek el, majd huszonegynéhány gyerek kezdte el velünk a munkát. Ebből a csapatból tizenheten megmaradtak.  Most számoltuk össze, hogy  a gyerekek 1276 óra munkát tettek bele ebbe a programba, s volt, aki 177 órát dolgozott rajta. Előfordult, hogy 9-10 órát dolgoztak egy-egy alkalommal, alig lehetett őket hazaküldeni.

– Számítottak ekkora lelkesedésre?

– Egyáltalán nem! Nagyon meglepett bennünket, hogy találtunk olyan fiatalokat, akiknek a mi munkánk ennyire tetszik, akik izgalmasnak tartják, hogy belülről megismerhetnek egy ilyen múzeumi folyamatot. A gyerekeknek nagyon tetszett, hogy valódi ásatásokat végezhettek, hogy interjúzhattak, restaurátor segítségével műtárgyat tisztíthattak. Úgy érzem, tényleg öröm volt számukra, hogy amikor a kiállítást létrehoztuk, ott tényleg a saját ötleteiket látták megvalósulni.
Az ő lelkesedésük, ránk is átragadt. A kastélyban kialakult egy stáb, amelyben a  múzeumpedagógusok, a kommunikációs, az informatikus kolléga, a muzeológusok és az igazgató úr olyan csapatmunkában tudtunk dolgozni, ami maradandó élményt adott mindannyiunknak.

– A gyerekek nagyon sokat tanultak ebből a projektből. De mi a helyzet a szakemberekkel? Nekik milyen többletet adott ez a közös munka?

– Mi is rengetget tanultunk belőle! Amikor tavaly kitaláltuk ezt a kiállítást, azt javasoltam, hogy vonjuk be picit jobban a fiatalokat a munkánkba, a döntésekbe. Igazgató úr akkor említette, hogy 2006-2007-ben Angliában volt egy ilyen projekt, nézzük meg, mit tudnánk annak a tapasztalataiból hasznosítani. A fiammal lefordítottuk annak az összefoglalóját és az alapján terveztük meg a mienket.
Az, hogy erről az időszakról csináljunk kiállítást, már régi terv volt, ezzel kapcsoltuk össze a fiatalokkal való munkát.
Lehet, hogy sokaknak furcsának tűnik, de ez tényleg hiánypótló feladat volt. Amikor mi bekerültünk a kastélyba 23-24 évvel ezelőtt, örültünk, hogy kiköltözött innen a szociális otthon és a laktanya, a kastély pedig megszépült. És most döbbentünk rá, hogy szakmailag szinte senki sem foglalkozott ezzel az időszakkal, és ha most nem dokumentáljuk, eltűnnek a tárgyak és a történetek.
A gyerekek megértették, hogy tényleg fontos, hogy megkeressük az embereket, akik emlékeket őriznek erről az időszakról, hogy lejegyezzük a történeteket, hogy elkészüljenek az interjúk. Ennek köszönhetően rengeteg fotó került elő ebből az időszakból, Nekünk nem volt  saját fotónk a laktanya világáról! Megtaláltuk a laktanya szakácsnőjét, az itt dolgozó tolmácsot, akik megosztották velünk személyes emlékeiket. Ez nekünk is hihetetlenül izgalmas volt.

– Akiket megkerestek, szívesen vállalták, hogy mesélnek erről a korszakról?

– Hogyne! Nagy öröm volt számukra, hogy valaki erre végre kíváncsi. Hiszen ez egy érzékeny időszak, amit nehéz korrekten megítélni és bemutatni. Még túl közel van… Ugyanakkor ezeket az élményeket, emlékeket muszáj megőrizni. Nem akarunk állást foglalni és ítélkezni vagy értékelni, de megőrizni igen. És erre nagyon figyeltünk a teremszövegek kialakításakor is. Fontos volt, hogy ne a mi gondolatain kerüljenek ki, hanem  az emberek emlékeit rakosgassuk egymás mellé, és abból álljon össze egy mozaik.

– Elhangzott a megnyitón, hogy ez a projekt nagyon sok pozitív dolgot hozott elő. Ennyi jó emlék van erről a korról?  Vagy a rossz dolgokról inkább nem beszélnek?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mi sem idealizálni akarjuk ezt a korszakot, hiszen nem volt jó, hogy a kastély ezt a három célt szolgálta, és maga az épület is lepusztult. De az sem hiteles, ha csak a negatív dolgokra emlékezünk. Hadd mondjak egy példát! Amikor elkezdtük kutatni ezt a korszakot, a facebookon megkérdeztük, hogy volt-e valakinek baráti kapcsolata az itt élő szovjetekkel. Volt aki erre úgy reagált: “Ne vicceljünk már, és ne akarjuk megszépíteni a dolgokat! Hogy gondoljuk mi ezt!” És bizony kiderült, hogy nem csak baráti kapcsolatok, hanem szerelmek, házasságok kötődtek. Az emberi kapcsolatok akkor is működtek. Lehettek ezek üzleti, vagy érdekkapcsolatok, de valódi, a mai napig tartó barátságok is születtek ebből a kényszerhelyzetből.

– Sokakat meglepett, hogy a szociális otthon és a szovjet laktanya mellett a kastélyban magyar katonai tiszti lakások is voltak. Ez valahogy nincs benne a köztudatban…

– Igen, ezen sokan meglepődtek. De, hogy mennyire fura az emberi emlékezet, voltak, akik váltig állították, hogy a szociális otthon csak a laktanya után volt itt. Pedig 1958-tól a rendszerváltásig egymás mellett élt a szociális otthon és az orosz laktanya, s már 1950-től voltak magyar honvédségi tiszti lakások a templom melletti, úgynevezett hetes szárnyban. Öt-hat család élt ott a kastélyon belül, akik szintén a rendszerváltozáskor költöztek ki.

– A kiállításmegnyitó napján ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját a fővárosi szociális otthon. Úgy tudom, készítettetek interjúkat azokkal a munkatársaikkal, akik még itt dolgoztak. Gondolom, sok érdekesség kiderült a lakókról is.

– Rengeteg új információt kaptunk tőlük is. Például báró Teleki Ádámnéról, aki annak idején részt vett IV. Károly koronázásán, és az ott viselt díszruhája nemrég került a kastély gyűjteményébe. A báróné utolsó éveit itt élte az otthon lakói között. Az egyik interjúalanyunk –  aki karbantartóként rendszeresen járt a kastélyba festési munkákat végezni – mesélte, hogy amikor Teleki Ádámné meghalt, a vagyontárgyait elárverezték. Ekkor ez volt az általános szokás. Az egyik festményét ő vette meg. Ezt most megkaptuk a kiállításhoz, s amikor berendeztük Teleki Ádámné „szobáját” a kiállításban, az ágya fölé, a róla szóló történet mellé, ez a festmény került.
De ugyanígy nagy kincs számunkra Ozory Aladár, a szociális otthon egykori igazgatójának itt használt széke is, amit a jelenleg Stuttgartban élő fia küldött el a kiállításra. Nagyon sokan támogattak bennünket tárgyak adományozásával. Hihetetlen társadalmi támogatottsága volt ennek a kiállításnak.

– A bemutatott anyag egyik fontos pontja a “magazin”, azaz a szovjet laktanya boltja…

– A gödöllőiek közül sokan bejártak a magazinba, onnan hoztak, vagy hozattak az ismerősükkel ezt-azt. Itt rácsodálkozhatunk arra, hogy mi mindet lehetett itt kapni, és hogy működött ez a rendszer. És ami nagyon érdekes, hogy találtunk még olyan embereket, akik megőrizték az itt vásárolt mosógépet, színes TV-t, no és persze a szamovárokat. Ennek köszönhetően a kiállított tárgyak egy részét valóban itt vásárolták.

– Ez a kiállítás elég nagy történelmi ugrás az ön számára, hiszen korábban a királyi korszakkal foglalkozott. Ennek köszönhetően születtek meg herceg Egérváry Elemér történetei is.

– Valóban nagy ugrás volt. És van egy jó hírünk az Elemér-rajongóknak, hogy hamarosan megjelenik a hozzá kapcsolódó társasjáték is. Ezzel régi vágyunk teljesül. Egy vicces, izgalmas, gyűjtögetős játék készült el, ami a kicsiknek és persze az idősebb korosztálynak is kellemes kikapcsolódást nyújt. Aki ezzel játszani fog, biztos, hogy kedvet kap a könyvek elolvasásához és a kastély meglátogatásához is – ha eddig ezt még nem tette volna meg. Nagy öröm számomra, hogy a mai napig kapok visszajelzéseket, hogy ezeket a könyveket mennyire szeretik és várják az ezzel kapcsolatos újdonságokat.

– Elemérhez kapcsolódik a Monzában bemutatott meseszőnyeg is. Ezt láthatja majd a gödöllői közönség is?

– A szőnyeg az utazókiállításnak a része, de már bennünk is felvetődött, hogy jó lenne itt a kastélyban berendezni egy meseszobát a kicsiknek. Ehhez azonban újabb terek kellenének, mert lassan kinőjük azt, amit jelenleg a rendelkezésünkre áll.

– Muzeológusként melyik korral foglalkozik a legszívesebben?

– Eddig a királyi időszakot tartottam fontosnak, és az ehhez kapcsolódó, nemrég vásárolt archív levélgyűjtemény feldolgozása volt a legizgalmasabb feladatom, de most ezt egy kicsit elhomályosítja a közelmúlt megismerése. Szakmailag, kutatásilag nekem ez egy teljesen új terület.

– Ön azok közé tartozik, aki a rendszerváltás idején, már az első kastélyban dolgozó csapatban benne volt. Mikor járt először a kastélyban?

– 1992-93-ban a Gödöllői Városi Múzeum munkatársaként, amikor – még a romokon  – megszervezték a romtúrákat. Ez még a műemlékek állami gondnoksága idején volt. Tizenegynéhány fős idegenvezetői csapatot szerveztek, akik hétvégenként, naponta öt alkalommal, körbevezették a látogatókat. 1995 tavaszán pedig bekerültem az első, 21 fős csapatba, ami a kastély felújításával, berendezésével foglalkozott.

– Milyen állapotok voltak itt akkor?

– Ki volt ürítve az épület, a deszkapadlókon jártunk, s a gombafertőtlenítő tálcákba lépkedtünk. Nekem hatalmas élmény volt, hogy a tégláig visszabontott, betonos,  deszkapadlós szobákban megmutathattam a látogatóknak azt a helyet, ahol egykor Ferenc József asztala állt. És pár hónappal később én hozhattam ide egy Budai Várból való íróasztalt. Fantasztikus dolog látni ezt az épületet a lepusztult téglafaltól, a selyemtapétás, aranyozott környezetig!

– A megnyitón nem esett szó arról, hogy készül-e kiadvány, katalógus a most megnyílt kiállításhoz. Biztos sokakat érdekelne a bemutatott anyag, no és az interjúk során begyűjtött történetek is.

– Természetesen szeretnénk elkészíteni egy a tárlathoz kapcsolódó kiadványt, de ennek a munkái majd csak most fognak elkezdődni. És hadd hívam fel a figyelmet arra, hogy ez a kiállítási anyag még nincs lezárva. Épp ezért a kiállítás végén elhelyeztünk a postaládát, hogy akinek van története, az leírhatja és oda bedobhatja, vagy, ha úgy gondolja, adja meg nekünk az elérhetőségét. Ez is egy lehetőség arra, hogy még bővítsük az anyagot.

– Mi lesz most a gyerekekkel? Kapnak újabb feladatot, vagy az ő feladatuk véget ért?

– Szeretnénk velük még sok közös munkát, és erre nekik is megvan az igényük. Gondolkodunk azon, hogy a kiállítás üzemeltetésében, promóciójában, a múzeumpedagógiai foglalkozásokon, kastélybaráti rendezvényeken hogyan tudnának bekapcsolódni a munkába. De ezeknek a kidolgozása még folyamatban van.

What do you think?

0 points
Upvote Downvote

Total votes: 0

Upvotes: 0

Upvotes percentage: 0.000000%

Downvotes: 0

Downvotes percentage: 0.000000%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Tájékoztató a zöldhulladék gyűjtésének újraindulásásról

60 éves a Fővárosi Önkormányzat Gödöllői Idősek Otthona