in

Így kérdeztek ők : Bors Lili, Németh Ajsa és Bosánszky Blanka

A városi riporterversenyen idén is számtalan érdekes kérdést tettek fel a gyerekek, ez alkalommal a Hajós Alfréd Általános Iskola egykori tanárait kérdezték, hogy emlékeznek vissza az iskola és pályájuk kezdeti élveire. A díjazott diákok arra is lehetőséget kaptak, hogy lapunk hasábjain is megjelenhessen riportjuk.  A feladatra Bors Lili, Németh Ajsa és Bosánszky Blanka vállakozott.

Bors Lili Fábián Katalin tanítónővel beszélgetett:

Kedves olvasók! Következő riportunk témája nem más, mint a 70-es évek iskolai élete a Hajós Alfréd Általános Iskolában.  Ennek apropójából Fábián Katalin tanárnővel beszélgettem, aki az iskola tanára volt akkoriban.

– Manapság sokszor halljuk a már szállóigévé vált  mondatot: ,,ezek a mai fiatalok!”. Tudna esetleg mesélni arról, hogy akkoriban hogyan viszonyultak  a diákok a tanárokhoz?

– Én főleg alsósokat tanítottam. Ők mindig nagyon tisztelettudók és aranyosak voltak egymással és a tanítónénijükkel is. Előfordult, hogy azért maguk között összeszólalkoztak, de többnyire vita nélkül megoldottak mindent.

– Ez azt jelenti,hogy osztálya is volt? Milyen volt velük a kapcsolata?

– Igen, volt több osztályom is, de mindig az első a legemlékezetesebb. Őket nagyon kedveltem, több tantárgyat is tanítottam nekik. Akkoriban még, úgy gondolom, sokkal bensőségesebb kapcsolatotápoltak a fiatalabb diákok a tanárukkal. Szinte második anyukájuknak tekintettek engem.

– Ezt nem is gondoltam volna! Voltak akkoriban 
kirándulások vagy táborok az iskolában, ahol kötetlenebb környezetben tölthettek együtt időt a gyerkőcökkel ?

– Természetesen. Sport tagozatos gimnázium lévén mi úszótáborba vittük a gyerekeket. A kisebbek is meg tudtak tanulni úszni, de nem volt mindig könnyű velük. Persze ott volt még az úttörőtábor. Oda járt akkoriban mindenki nyaranta, több hétre is és nagyon szerették a gyerekek. Sokat játszottunk és énekeltünk együtt a tábortűznél például.

-Úgy gondolom, hogy sikerült megízlelnünk egy szeletet a 70-es évek iskolai életéből. Köszönöm a riportot Fábián Katalinnak!

 

Németh Ajsa  beszélgetőpartnere szintén Fábián Katalin volt.

– Ön szerint most vagy a 70’-es években könnyebb tanítani, és miért?

Tanítani –nevelni sohasem könnyű. A tanítás elsősorban elhivatottság, művészet, pszichológia, 24 órás készenlét, életre szóló szerelem. Minden időszaknak megvannak a maga kihívásai , amelyhez a kor követelményeihez megfelelően alkalmazkodik a tanító folyamatos önképzéssel, szervezett továbbképzésekkel. A 70-es években a magas osztálylétszámok( 35-38 fő)kevésbé tették lehetővé az egyéni,differenciált vagy kooperatív óravezetést,többnyire frontális tanórákat tartottunk. A mai osztálylétszámok már gyermekbarátok. Nehézséget jelentett, hogy minden tantárgyat egy tanító tanított, nem „szakosodtak” még a tanítók. A felkészülés ugyanannyi időt vett igénybe, mint a tanórák megtartása.

– Ön szerint milyen  eszközök vannak a mai oktatásban, melyek megkönnyítették volna a 70’-es években a tanítást?

– Amikor tanítani kezdtem a Hajós  Török Ignác úti épületben 1 db.írásvetítő, 1 db.rádió tartozott az audióvízuális „eszközparkhoz. Televízió a 80-as évek elején került az épületbe, így az Iskolatelevízió környezetismereti adásait az otthonomban, a szőnyegen  török ülésben ülve nézték diákjaim, mind a 36-an . ELFÉRTEK.
Nagy logisztikára volt szükség ahhoz is, hogy mikor kerül az osztályomhoz az írásvetítő. Dolgozatíráshoz a feladatlapot kézzel,indigó segítségével készítettem, ami azt  jelentette hogy legalább tízszer kellett leírnom ugyanazt, mert  egyszerre csak 3 példányt tudtam előállítani. A számítástechnika megjelenése az oktatásban (számítógépek-, digitális tábla 2005) gyökeres változást, a X generáció számára azonban nagy kihívást is jelentett. Tartalmasabbak, sokszínűbbek, változatosak,” pörgősebbek” lettek a tanórák.
A fénymásolót  egyenesen áldásnak tekintettük.

– Ön mikor lenne szívesebben diák?

Az én diákkorom úgy volt tökéletes ahogy volt. Alsó tagozaton 44-en jártunk egy osztályba. Nem jelentett problémát se nekünk se a tanítóimnak .A körülményekre  sem panaszkodtunk  (Jancsi-kályha, kézmosó tál az osztályban, „pottyantós WC” az udvaron, olajozott padló,testnevelés óra a tanteremben, folyosón, bokáig érő homokban az udvaron).Az akkori  emberideált a „ klasszikus műveltség”  megszerzésére, míg mai diákokat a digitális kultúra elsajátítására neveljük. Nem szégyellem az előbbihez való vonzódásomat.
E mellett diák  korom életre szóló –érdek nélküli – barátságok ( 50-55 éve tartó) kialakítását tette lehetővé.

– 1981-ben összevonták a lány és fiú tagozatokat. Milyen nehézségek adódtak a hirtelen változásból?

Elsősorban a tanulók elhelyezése jelentett gondot. Az iskola létszáma 600-ról 1200-ra emelkedett. A Légszesz úti épületet 2 párhuzamos osztályra tervezték, nem 3-4-re. A Török úti épület 1977-ben 4 tanteremmel bővült, ott is csak 9 osztály elhelyezésére volt lehetőség. Az összevonás után 7 helyen tanítottunk ( Légszesz  út, Török I. út, Petőfi tér(7 osztály), Kossuth L. út régi Műv.  ház (2 osztály), Honvéd utca- mai Nóra szálló ( 2 osztály),Ady  sétány –mai „MSZP székház”, SZIE kertészet ( 1 -1 osztály).

Napi szintű volt a „vándorlás” . A Petőfi térről az iskola tornacsarnokába minden nap átjártak a tagozatos osztályok, egy héten egyszer pedig a SZIE uszodájába -GYALOG!!!- A nevelőtestület tagjai alig ismerték egymást, mert  a távolságok miatt évi 3-4 alkalomra korlátozódott  a találkozások száma( évnyitó, nevelőtestületi értekezletek(2),tanévzáró).

Az osztályok koedukálása, közös normák felállítása, elfogadtatása az osztályfőnököknek és a diákoknak  az  összevonás első éveiben nem kis megoldandó  napi szintű feladatot jelentett.

– Hogyan hatott a rendszerváltás az iskolára és az oktatásra?

– A Hajós iskola- egyéb nevein:  IV. sz. Általános, Légszesz úti, Karikás Frigyes- a város azon iskolája , ahol a nevelőtestületet, az új iránti érdeklődés,módszertani változatosság, innováció motiválja a mai napig.
A rendszerváltás különösképpen nem érintette iskolánkat, mivel a 70-80-as évek már a reformpedagógiák megjelenését hozták magukkal országszerte, amelynek kipróbálásában, bevezetésében iskolánk élen járt Gödöllőn.
Először  a napközi  helyett  az  iskolaotthonos osztályok szervezése történt meg 1982-ben, a gyerekek arányosabb terhelése érdekében.
1985-ben iskolánk bekapcsolódott  a Zsolnay József nevével  jelzett NYIK ( nyelvi – irodalmi-kommunikáció) programba,  amelyben  a tananyagban olyan  új tevékenységek jelentek meg mint például a beszédfejlesztés, kommunikáció, önművelés, helyes ejtés.
A rendszerváltás tehát a mi iskolánkat a NYIK alkalmazásának közepén érte,amit nem kellett befejeznünk, hanem magasabb fokra lépve, szintén Zsolnay József által fémjelzett ÉKP (Értékközvetítő és képességfejlesztő program) bevezetésére került sor 1992-ben. A program része volt a nyelvoktatás – nálunk az angol -, a néptánc, a báb, a furulya, a sakk, és a számítástechnika amelyeket alsó tagozaton az iskolaotthon szabadidős tevékenységének  felsőben szakköri órák keretében oldottunk meg. A program ugyan – elsősorban anyagi okok miatt – megszűnt, de módszertana a mai napig meghatározó a kollégák számára, így a z iskolánkban 2005-ben bevezetésre került kompetencia alapú oktatás módszertani része, nem jelentett különösebb megpróbáltatást a  nevelőtestület  tagjai  számára.  Egymást segítve, módszertani kis közösséget létrehozva segítik az új kollégákat a hatékonyabb, mindig a gyermekek érdekeit , képességeit szem előtt tartó nevelés-oktatásban.

Bosánszky Blanka Sás Károlyt kérdezte – így a tanév végén – a ballagásokról.

Volt-e különleges, egységes ruhadarabjuk az osztállyal, például nyakkendő? Ha igen, milyen volt?

– A nyolcadikos lányok sötét szoknyában és matróz blúzban ballagtak, de volt olyan osztály is, ahol a lányok a fehér blúzhoz szalagot kötöttek.  A fiúk sötét öltönyben, fehér ingben, hozzá nyakkendő. Én mint osztályfőnök ugyancsak sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel.

Akkoriban mit raktak a tarisznyába, szerencsehozónak?

–  Úgy emlékszem, hogy egy kicsi pogácsát, 10 vagy 20 fillért, egy kicsi lapocskát valamilyen szöveggel. Volt olyan osztály, hogy egy közös fotó is a tarisznyába került amit mindenki aláírt. Volt olyan osztály is, hogy fából készült fokosra függesztették a tarisznyát és a vállukra vették ballagáskor.

– Milyen érzés volt az osztályától elbúcsúzni?

Szomorú, hiszen 4 évig szoros kapcsolatban voltunk. Akkor még volt családlátogatás is minden évben legalább egyszer. Vagyis nemcsak a gyerektől hanem egy kicsit a családjától is búcsút vettem. Ugyanakkor büszkeség is volt bennem, hogy részt vehettem az életükben és eredményesen adtam tovább őket az életük újabb állomására.

– Azóta már felnőttek a diákjai. Az osztály találkozón, vagy ha csak úgy összetalálkozik egy régi diákjával milyen emlékek jutnak eszébe?

Ha egyedül találkozunk mindketten boldogok vagyunk és beszélgetünk. Mesélnek az életükről, a gyerekeikről, munkájukról. Engem is kérdeznek és elmondják, hogy milyen szép volt amikor tanítottam őket. Ez nagyon jó érzés. Az egyik volt osztályom 5 évenként osztálytalálkozókat szervez. Nagyon örülünk egymásnak és sokat beszélgetünk.  Az emlékezés során ők Civvisszarepülnek a gyerekkorukba én meg a fiatalkoromba.

 

 

 

What do you think?

0 points
Upvote Downvote

Total votes: 0

Upvotes: 0

Upvotes percentage: 0.000000%

Downvotes: 0

Downvotes percentage: 0.000000%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Nekem Gödöllő az életem!

Űrkutató gödöllői diákok