in ,

Végső búcsú Nádudvari Annától

Utolsó útjára kísérték Nádudvari Annát. A gödöllői író, újságíró, aki több mint egy évtizeden át volt lapunk munkatársa, november 18-án, életének 74. évében hunyt el. A Dózsa György úti temetőben római katolikus szertartás szerint, a járványügyi szabályok betartásával vettek tőle búcsút családja, barátai és tisztelői.

***

Nem illik össze a kép, hogy Anna elment és itthagyta a földi életet.
Nádudvari Anna egy életigenlő, mindig mosolygó, pozitív ember volt, aki soha nem a rossz dolgokat nézte, soha nem panaszkodott, még betegsége kapcsán sem. Tudtuk, hogy nagybeteg, tudtuk fájdalmai vannak, és ha találkoztunk vele az utcán és megkérdeztük tőle, hogy van, ő csillogó szemével szélesen mosolygott ránk és annyit mondott, most jól köszönöm. Majd hozzátette: Nagyon örülök, hogy látlak. Igen ilyen volt ő.

A Gödöllői Szolgálatnál pár éven át voltam a főnöke, de barátságunk azután is megmaradt, hogy elment nyugdíjba. Szerettem vele dolgozni, mert mindig mindent máshogyan látott, mint az emberek többsége. Mindig mindenre rácsodálkozott, mint egy kisgyerek. Az ő szemén át másmilyen volt ez a világ. Anna nem akarta észrevenni a rosszat. Vagy pontosabban: nem akart tudomást venni a rosszról. Sokszor úgy gondoltuk, ő nem ezen a Földön jár, vagy legalábbis nem két lábbal jár rajta.

Egész életében a jót kereste. Könyveiben, írásaiban, tanításában. Istenben való hite nem abban nyilvánult meg, hogy a templomban imádkozott, majd onnan kijőve teljesen ellentétesen cselekedett az Isten igéjével. Nála a hit a szeretetről, az elfogadásról és a segítségről szólt. számára nem létezett gonosz ember, csak olyan, aki eltévedt, akinek félresiklott az élete, és hitt abban, hogy segítséggel ismét helyes irányba tudja majd fordítani.

Ő nem félt bemenni a börtönbe segíteni az ott lévő raboknak, nem félt elmenni a cigánytelepre írást és olvasást tanítani, nem félt a betegektől, akik már a halálukat várták, és kezüket megfogva imádkozott velük. De nem félt a menekültektől sem, nem undorodott tőlük, inkább magyar nyelvre tanította őket. Ő mindenkinek kezet nyújtott. Hányan tennénk meg mindezt? Hányan vállalnánk fel azt a sok jót, amit Anna tett, nem pénzért, hanem önzetlen szeretetből, hittel. Ő mindig azok mellé állt, akiknek a legnagyobb szükségük volt a segítségre.

A hit mellett a másik fontos dolog magyar anyanyelvünk volt számára. Ezért lett író, majd tanító. Maga Örkény javasolta neki, hogy írjon, mert tehetsége van hozzá. Nem csak az újságíráshoz, hanem irodalmi művek írásához is. Talán, ha egy kicsit erőszakosabb, akaratosabb többre vihette volna, de ő nem akart tolakodni. Nem akart másokat háttérbe tolni, eltaposni, így inkább csendben tette a dolgát.

1968-ban jelent meg első elbeszélése az Új írásban. 1976-tól lett szabadfoglalkozású író. Összesen 15 könyve jelent meg. Amikor már nem írt tovább, mert nem tudta a könyveit kiadni, váltott és magyar nyelv és irodalmat tanított. Elsősorban analfabéta felnőtteknek. Soha nem sietett, kivárt. Így neki az egy óra tanítás akár három-négy órát is tartott. Nem sürgette diákjait, nem kiabált velük, hanem szépen lassan tanította őket a betűk csodájára. A betűkből lassan szavak, majd a szavakból mondatok lettek.

És az analfabéta – elsősorban roma – felnőttek, olvasni és írni tudó emberekké váltak.

Egy nagy szenvedélye volt az utazás. Ha tehette utazott, elsősorban külföldre, s amikor anyagi körülményei ezt nem engedték, akkor itthon. De ekkor sem panaszkodott, hanem élvezte azt, hogy legalább felfedezheti hazánkat. Kedvenc helye Szigliget volt, ide rendszeresen visszatért. Az utazások mindig feltöltötték, ekkor ragyogott legjobban a szeme, és ilyenkor mosolygott igazán. Az utazás, egy másik világ ismerete vonzotta őt, ezekből az utazásokból is merített történeteket könyveihez. Párizsi útja után szerette volna megírni Szent Johanna történetét, de ez a könyv már nem készült el. Az a történet már ott marad vele örökre.

Most legnagyobb utazására indult el. De innen nem fog tudni képeket küldeni nekünk, nem tudjuk megkérdezni tőle milyen volt az útja, miket tapasztalat. De reméljük ennek az útnak a végén ott várja majd szeretett édesanyja, akit soha nem hagyott magára.
Most is mesél majd neki, mint azt mindig is tette.

Mesél majd zenéről, irodalomról, költészetről, hitről, tanításról. Elmeséli utazásait, amiket azóta tett, csupa szépet és jót, mintha ez a Föld egy idillikus paradicsom lenne.

Talán az is, csak mi nem vesszük észre.

Drága Anna!
Csendben szerényen mentél el. Olyan csendben és szerényen ahogy mindig is éltél. Nem panaszkodva, nehogy azt gondoljuk magadra akarod fordítani a figyelmet.

Köszönöm, hogy ismerhettelek és köszönöm a barátságodat, de elsősorban köszönöm azt a sok jót, amit tettél velünk, mindannyiunkkal.

Isten veled!

L. Péterfi Csaba

What do you think?

0 points
Upvote Downvote

Total votes: 0

Upvotes: 0

Upvotes percentage: 0.000000%

Downvotes: 0

Downvotes percentage: 0.000000%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

ADVENTI VESZÉLYEK – A Katasztrófavédelem tájékoztatója

FIABCI díjat kapott a Várkapitányi Lak felújítása