Még reggel kilenc óra sincs, de Csányi István már nyitja a királyi váró ajtaját. Verőfényes szombat van, kirándulók jönnek a vonattal, futókkal tele az Alsópark, a fél város lomtalanít, de Pistinek most kezdődik a munka. „Ez egy egyszemélyes műfaj, egész napra feladatot ad.”
A világ legszebb Jazz Clubja – a klubvezető így emlegeti a királyi várót, ahol most még az üres nagyteremre néznek le a királyi család tagjai, Ferenc József, Erzsébet királyné és a többiek a festményekről. De Pisti – mostantól késő estig mindenki így szólítja majd – a következő órákban egymaga berendezi a klubot. Előbb öt hatalmas pallót vonszol be a raktárból, rájuk fekteti a színpadi filcet, körben feltépőzárazza a párja által varrott színpadszoknyát, majd becipel legalább száz elegáns széket. A berendezés kész.
„Zenész vagyok és zenetanár. Tegnapelőtt Zoránnal játszottam, az a szakmám. Ez a klub pedig a szívügyem” – mondja a szaxofonművész és énekes. Kilenc évvel ezelőtt a királyi váró még a MUZA kezelésében állt, és Kovács Balázs igazgató noszogatta Csányit, hogy a vasútállomáson lehetne egy jazzklub is. Pisti szkeptikus volt, de aztán belépett a királyi váróba. Ott megfordult minden.
Én Turán nőttem fel, jártam ide vonattal gyerekként, sokszor láttam ezt az épületet belülről. Emlékszem a kocsmára, a vécére, a szagokra. El sem hittem, mi lett belőle. Mutattam a fotót Tony Lakatosnak, azt kérdezte: ez Monaco?”
A Jazz Club elindult, a MUZA adta a technikát, a rendezést, a jegyértékesítést, Csányi Istvánnak pedig egy dolga volt: a szakmában kivívott tekintélye és baráti kapcsolatai révén idecsábítsa a hazai jazzélet nagyjait. A projekt nagyon szépen ívelt felfelé, annak ellenére, hogy a zenészeknek csak annyi jutott, ami a jegyekből bejött. Híre ment. „Hol tarthatnánk ma, ha nem jön be a pandémia!” – sóhajt fel a klubvezető.

A történetet megszakítja, hogy megérkezik Barabás András és fia, ifj. Barabás András, és hatalmas reflektorállványokat kezdenek szerelni. Ők a fényesek. Aztán befut Csepregi Géza hangmérnök, majd a királyi felhajtón sorban megállnak az esti fellépők kocsijai. Peet Projekt, az amerikai fesztiválokat és híres klubokat többször megjárt fiatal smooth jazz együttes. Kábeleket dugdosnak mindenfelé.
A pandémia után a klubot az önkormányzat feltámasztotta, anyagi segítséget nyújtva, de Csányi István nélkül elképzelhetetlen a működés. „Én vagyok a videós, a fotós, a műsorvezető, a pakoló, a vendéglátó” – mondja, miközben a korhű csillárra szereli fel a kamerát és a hangfelvevőt. A hangtechnikába otthonról teszi bele saját kontrolládáit, maga gyűjti be a támogatóktól a sorsolandó kedvezményes ajándékokat, otthonról hozza a hűtött pezsgőt a szülinapi koccintásra. Ő kezeli a facebookos és az e-mail-kampányt, és végül egy-egy szám erejéig be is szokott szállni a műsorba.
Tiszta sor, hogy a jazz egy szubkultúra, intellektuális közönségnek. És az egyik legnagyobb tanulság, hogy nagyon nehéz elérni az embereket. A közösségi média nem mindenható. A pestiek azt hiszik, hogy Gödöllő messze van. Az volt a célom, és még ma is az, hogy felépítsek egy olyan városi törzsközönséget, amelyik mindig telt házat hoz össze. Egy harmincezres városban 90 ember kellene hozzá. Megint meg fogom próbálni” – mondja. Nagy fájdalma, hogy az online jegyértékesítést még nem sikerült elintézni. De majd ez is jön, szépen sorjában.
Közben kiderül, hogy a nagyfeszültségű vasúti kábel miatt árnyékolt pick up kell a gitárra, hogy ne ciceregjen, a három szülinapi torta nem fér be a hűtőbe, visszhangos a tam, nyitni kell az ajtót a Novo Café kitelepülő büféjének, és még ezernyi feladat, de Pisti mindent megold.
Aztán az érkező közönség megissza a pezsgőt, megeszi a szülinapi tortát, megtölti a termet, és megszólal a világszínvonalú jazz.
Május 14-én jön Takács Nikolasz nagykoncertje, és már a 10. születésnapra is érik a program. Pisti fáradtan, de elégedetten hátradőlve hallgatja a muzsikát.