Gödöllőn vendégszerepelt Sena Dagadu ghánai–magyar énekesnő, aki a Talamba együttes koncertjének vendégművészeként aratott nagy sikert a MUZA színpadán. A művésznőt a koncert előtt kértük interjúra.
Hogyan találkozott a Talamba együttessel?
A tavalyi, jubileumi Talamba-koncert előtt kértek fel először közreműködésre a gödöllői fiúk – nyilván nem függetlenül attól, hogy afrikai ritmusokat is feldolgoznak. Nagy örömmel vállaltam. És öröm, hogy ismét a gödöllői közönség előtt énekelhetek.
Mikor énekelt először mikrofonba?
Van rá bizonyíték, hogy óvodás koromban Ghánában már énekeltem, színészkedtem, verset mondtam. De felnőtt fejjel, 19 évesen léptem fel először. A budapesti underground világban kezdtem el. Az ottani fiúk beszéltek rá, hogy próbáljam ki magam stúdióban is. Addig ugyanis nem gondoltam, hogy a hangom komolyabb produkciókban is megállná a helyét. Aztán egy-két alkalommal elmentem énektanárhoz is, de mindig kifaroltam, és autodidakta módon lettem énekes. Csak csináltam, mert jólesett, és utat engedett nekem az élet hozzá.
Zenekarának, az Irie Maffiának fő műfaja a reggae, de szokták mondani, hogy a dancehall, a hiphop, a funk és a rock ötvöződik benne. Önhöz melyik áll a legközelebb?
Én mindig is mindenevő voltam. Én voltam a legkisebb egy nagyon zeneszerető családban, és mindenkinek a zenéjét fogyasztottam: a soulkedvelő ghánai apukám, a klasszikus zenét és alterzenét imádó magyar anyukám, a rapet kedvelő nővérem és a reggae-t imádó bátyám minden kazettáját és CD-jét meghallgattam. Talán az opera az, amit még nem próbáltam, és viszonylag távolabb áll tőlem. Két és fél oktávnyi hangterjedelemmel rendelkezem, ez elég játszóteret ad. Megtanultam játszani a hangommal, és tudom, hogy vigyázni is kell rá.
Az Irie Maffia 20 éves volt, és megtöltötte az MVM Dómot. A színpad is tele volt, úgy tűntek, mint egy nagy család.
Igen, úgy működünk. Összeköt minket egy belső lojalitás, egy szoros bizalmi háló. A legeleje óta így funkcionálunk. Van egy belsős körünk, ami összetart minket. Amit csak erősít, hogy a zenekar egyik alapítója a férjem, és gyermekeim apja is.
Ha jól számolom, a 20 évből tizenötöt kismamaként és anyaként csinált végig. Hogyan lehet ezt a két szerepet összeegyeztetni?
Ha valaki ezt meg tudja mondani, kérem, mondja el nekem. Élesben tanulom ezt a leckét, és folytatom ezt a gyakorlatot. A lányom idén 15 éves lesz, a fiam 5. Hála istennek, egy nagy családi védőháló vesz minket körül. Szerencséje van a gyerekeimnek, hogy nemcsak a férjem és én neveljük őket, hanem a kiterjedt rokonság is, mert így még van esélyük arra, hogy normális emberek legyenek. Van, hogy egy héten három-négy koncert is van a nyári szezonban – elkél a segítség.
Egy Budapest Park-koncerten karon ülő kisgyermekével jelent meg, és akkor azt mindenki kiállásként értelmezte a családi sokszínűség, a különbözőség elfogadása mellett. Hogyan gondolkodik ma erről?
Ma is azt gondolom, hogy néha elég csak megjelenni, és tudsz inspirálni generációkat. Ha kiállsz, megjelensz, használod a varázserődet, az mindig hatással van. Mint afrikai magyar, negyvenes, nő, anyuka és rocksztár – ha kiállok, megjelenek, azzal nagyon sok mindent üzenek. Ezt az üzenetet néha dalban, néha szóban mondom el – néha csak ki kell állni. Én kiállok, és reprezentálom a sötét bőrűeket, a világos bőrűeket, a nőket, a nagyszájúakat. A zenekarunkban is képviseljük a sokszínűséget. Nekem voltak naiv elképzeléseim – a Covid idején úgy gondoltam, hogy a közösen leküzdendő ellenség összehoz minket a világban. De nem ez történt, mindenki elkezdett félni. Egyre inkább szegregálódunk. Megint nagy téma a hovatartozás, a migráció, a tulajdon. Ebben a fortyogó világban nagyon fontos, hogy legyen olyan, aki ezt cáfolja, és a pozitív életképet képviseli.
