Pályáját könyvtárosként kezdte, de emellett pedagógus, idegenvezető, városvédő, és még jó sokáig sorolhatnánk mindazt, amit Szlávik Jánosné – ahogy a legtöbben emlegetik Szlávik Zsóka – neve mellé odaírhatnánk. A Magyar Kultúra napján helytörténészként vehette át a Gödöllő Kultúrájáért Díjat. Ma, nyugdíjasként is nagyon sok dologgal foglalkozik, nem véletlenül kezdtük azzal a beszélgetést, hogy ő minek tartja magát.
– Először művészettörténet-könyvtár -orosz szakra jelentkeztem, az ELTE-re, de oda nem vettek fel helyhiány miatt. Később elcsábított a könyvtár szak, mert Mirza – (Fülöp Attiláné) -barátnőm oda járt, és nagyon tetszett, amiket mesélt. Régebben azt mondtam volna, hogy elsősorban könyvtáros, de ma már inkább helytörténész és idegenvezető vagyok.
– Milyen út vezetett ide?
– Miután könyvtárosként szereztem diplomát, a Ganz könyvtárában helyezkedtem el. Innen az akkori Városi Könyvtárba kerültem, ahol hat évig dolgoztam, majd önálló könyvtárvezető lettem a honvédségnél, ’89-ben pedig a Magyar Távirati Iroda Gödöllőn, az Öreghegyen lévő irattárába kerültem. Ez egészen más típusú munka volt, nagy felelősséggel, de nem erre vágytam. Nagy öröm volt számomra, amikor két év múlva átkerülhettem az Erkel Ferenc Általános Iskolába, ahol 2013-ig, nyugdíjazásomig dolgoztam. 1998-ban a JPTE utódján, a Pécsi Tudományegyetemen szereztem meg a pedagógia-bölcsész szakos diplomát, aminek nem csak itt, hanem később is nagy hasznát vettem.
– Ekkor csábította el a tanítás?
– Inkább úgy mondanám, felerősödött bennem a népművelés vonal. Kirándulásokat szerveztem, például nagyon sikeres ásványtúrákat. De a könyvtárostanársághoz az is hozzá tartozott, hogy kisebb kiállításokat rendeztem az iskolában, például március 15.-hez, október 6.-hoz kapcsolódóan. Már akkor becsempésztem az anyagokba a gödöllői híres emberek bemutatását, mint pl. Mihály Dénes vagy Ambrus Zoltán. Beszélgetés sorozatot is szerveztem „Híres gödöllőiek” címmel a diákok részére, ahol találkozhattak pl. a Remsey család tagjaival, Anti Szabó Jánossal, de megismerhették azokat a személyeket is, akikről utcákat neveztek el Gödöllőn. Kevesen tudják, hogy Mihály Dénes (A tv ősének a Telehornak a feltalálója) városunkban született. Emléktábláját meg is koszorúztuk az erkelesekkel. Később a Magán Szakképző Iskolában először idegenvezetést tanítottam, majd, amikor idegenforgalmi szakmenedzsereket kezdtek képezni, művészettörténetet, és művelődéstörténet is. Mivel eredetileg művészettörténésznek készültem, ezzel egy nagy álmom vált valóra.
– A tanítás mellett fontos szerepet játszott és játszik ma is az életében a kastély…
– Lényegében 1995-óta része az életemnek. Benne voltam az első csapatban, akik idegenvezetést tanultunk, hogy mikor a kastély megnyílik, legyen, aki vezeti a vendégeket. Ez egy fantasztikus időszak volt. A romok között, a porban, a pallókon járkálva mutattuk be a kastélyt az érdeklődőknek. Ekkor jött létre a Kastélybarátok Egyesülete, amit először dr. Mélykúti Csaba vezetett. Tíz évig láttam el mellette a titkári feladatokat, majd 2006-ban, a halála után én lettem az elnök. Ma már ritkábban vállalok idegenvezetést, de szerencsére nem is nagyon van rá szükség, mert sokan vagyunk az egyesületben. Például a Királydombi Pavilonban a mi tagjaink várják a látogatókat és tartanak tárlatvezetést, de nagyrészt önkénteseink munkáján alapul az „Erzsébet királyné karácsonyai” című rendezvény is.
– Helytörténeti kutatásai azonban ennél sokkal szélesebb területet ölelnek fel. Ebből a munkából mi emelne ki?
– Kezdettől fogva a rejtőzködő értékek bemutatására törekedtem. Ilyen volt például a Központi Szálloda történetének a megírása és Hídi Ferenc fafaragó népi iparművész kiállítása. De ezeknek a kutatásoknak köszönhetően kezdődött el az értékvédő munka, aminek eredményeként például a Dózsa György úti temetőben megújulhatott a Honvéd obeliszk, és a Szentessy-Danielisz kripta felújítása is megkezdődhetett civil összefogással és a VÜSZI segítségével. Ha minden jól megy, akkor ez idén be is fejeződik. Mindezek mellett folyamatosan kutatom az Alvég történetét is.
– Az ön neve összeforr Ambrus Zoltán életének kutatásával. Hogyan indult ez a munka?
– 1995-ben ismerkedtem meg Ambrus Zoltán író unokájával, dr.Fallenbüchl Zoltán történésszel, s ettől kezdve Zoli bácsival együtt igyekeztünk minél nagyobb nyilvánosságot teremteni Ambrusnak és családjának, melynek gyökerei a Grassalkovich uradalomig nyúlnak vissza: Kovacsóczy és a Spett ágon gazdatisztek voltak a felmenőik. Mikor Zoli bácsi 2006-ban váratlanul meghalt, megvásároltuk az író egykori nyaralóját, felújítottuk és azóta az Ambrus Zoltán Emlékházban lakunk. Fallenbüchl Zoltánné Czárán Marianne 2007-ben Gödöllő városának adományozta az Emlékmúzeum tárgyainak nagy részét és Ambrus Zoltán szobrát, mely a nyaraló kertjében 1985-ben került felállításra (Búza Barna alkotása). A szobor azonban változatlanul itt van, az Emlékház falára pedig felkerült az unokát, dr.Fallenbüchl Zoltánt ábrázoló dombormű (Szinvai Pál,2007), így már az egyben Emlékszoba is. Az Emlékházban azonban itt maradt többszáz fotó és hatalmas iratanyag, mely feldolgozásra várt. Helytörténeti kutató munkám jelentős részét ez tette ki az elmúlt 10 év során.
– Jól tudjuk, hogy most is erre helyezi a hangsúlyt?
– Ambrus Zoltán után rengeteg anyag maradt. A fotók cipősdobozokban hevertek, sokakról azt sem tudtam kit ábrázol. Ezeket ki kellett deríteni, ami nagyon aprólékos munka volt, épp úgy, mint a tárgyak, iratok rendszerezése.
– Mi lett, illetve mi lesz a sorsa ennek az anyagnak?
– Mint említettem 2007-ben a múzeumszoba anyagának nagy része a Gödöllői Városi Múzeumba került, és később még egy kiállítás kapcsán több tárgyat átadtunk. A könyvek nagyrésze a Gödöllői Városi Könyvtár helytörténeti gyűjteményéhez került, mint Ambrus-Fallenbüchl gyűjtemény. A fotók egy részét és több porcelánt a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adományoztunk. Itt az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy az általam már feldolgozott képanyagnak köszönhetően segíteni tudtam a múzeumban lévő Ambrus képanyagon lévő személyek azonosításában is. De rengeteg fotó került az Országos Széchenyi Könyvtárba is, ez az anyag már kutatható. Még kb. 200 kép hátra van, amit digitalizálni kell. De ha ez befejeződik, akkor sincs vége a munkának, kezdődhet Fallenbüchl Zoltán életének feldolgozása. Nagy öröm volt számomra, hogy 2013-ban a segítségemmel az örökösök megjelentették Ambrus Zoltán lányának, Ambrus Gizellának „Csak egyetlen ház” című könyvét (megtiszteltetés volt számomra, hogy én írhattam az előszót). Ez egy csodálatos regény, és aki a család történetet ismeri, az a szereplőket is be tudja azonosítani. A Kastélyban és a Városi Könyvtárban könyvbemutatókat is tartottam róla, ahová meghívtam az örökösökön kívül a Spett és a Kovacsóczy családok leszármazottjait is.
– Jól tudjuk, hogy a családban sikerült továbbadnia a helytörténet iránti érdeklődést, szeretetet?
– Így igaz, és ennek nagyon örülök. A „10 kicsi pelikán” címmel, a Városi Könyvtár által szervezett vetélkedőben „Alvégi csajok” néven vettünk részt lányommal, Szlávik Krisztinával és unokámmal, Balogh Annával. A Királyi Kastély által „Bye, Bey Szása!” címmel meghirdetett „Retro riporter kerestetik” vetélkedőre pedig keresztunokám, Kőrösi Kinga jelentkezett és a segítségemmel riportokat készített olyan személyekkel, akik valahogyan kötődtek a kastély orosz laktanya – szociális otthon időszakához. Kinga tavaly részt vett a Zár(ol)va című kiállítás megrendezésében is, és tervei szerint majd a kastélyban szeretne dolgozni.
Ambrus Zoltán halálának 85.évfordulójára 2017-ben emlékeztünk. Ez alkalomból „Ne siessünk felejteni” címmel Emlékkonferenciát rendezett Gödöllőn a Magyar Irodalomtörténeti Társaság (MIT) ahol nem csak én tartottam előadást Ambrus Zoltánról, hanem unokaöcsém, Verbényi Zoltánt is, aki egyébként a MIT-nek is tagja.
– Milyen tervekkel vág neki következő időszaknak?
– Nagyon szeretném az Ambrus család a kevésbé ismert tagjait bemutatni. Mint említettem, Ambrus Gizellát elsősorban, mint édesapja segítőjét, irodalmi hagyatékának gondozóját tartják számon, azt azonban csak kevesen tudják, hogy férjével, Fallenbüchl Tivadrral létrehoztak egy európai színvonalú és ismertségű iskolát, az u.n. „menyasszonyképzőt” melyben a munkába állni vágyó lányok a háztartási ismertek mellett pl. gépelni, könyvelni is tanultak. Ambrus Zoltán testvéréséről, Ambrus Vilmáról szinte semmit sem tudunk, pedig ő is jelentős pedagógiai munkát végzett (a gróf Wenchkheim család békés megyei birtokán volt házitanító), és ő is megérdemli, hogy az utókor méltón megőrizze a nevét. Nagyon szeretném kikutatni és bemutatni az ő életüket is!
Szintén fontos feladatomnak tartom, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum online adatbázisa számára megírjam az Ambrus Zoltán Emlékház történetét. Azt hiszem, ez elég feladat lesz egy időre!
