Nyugállományba vonul dr. Nánási Éva címzetes főjegyző. Erről a január 25-i ülésen tájékoztatta a képviselő-testületet. A rendszerváltozás sűrűjében, 1989 februárjában kezdett dolgozni a városházán. Személye 28 éven át fémjelezte a gödöllői önkormányzat működését és ez mintegy sorvezetőként szolgált beszélgetésünkhöz.
– Önt Gödöllőn mindenki úgy ismeri, hogy a város jegyzője. De azt kevesen tudják, hogyan került erre a pályára.
– Családi okokra vezethető vissza, hogy a közigazgatásban töltöttem el az életemet. Édesapám jegyzőként kezdte szakmai pályafutását, mondhatni közigazgatási családban nőttem fel. Humán érdeklődésem a történelem és az irodalom felé terelt. Különösen vonzott az az ismerethalmaz, ami az államok történetét és működését írta le. Büszkén emlékezem vissza arra, hogy maximális pontszámmal vettek fel a jogi egyetemre.
1977-ben, amikor végeztem, természetes volt, hogy a közigazgatásban, a Szolnoki Városi Tanács Szervezési és Jogi Osztályán vállaltam munkát, majd két év után a Szolnok Megyei Tanács azonos elnevezésű osztályán dolgoztam tovább. A településpolitikai döntéshozók mellett alkalmam volt megismerni a közigazgatás sokszínűségét, a döntések megalapozásának módszertanát. Szolnok újító megyének számított; a kétszintű közigazgatás kiépítése már az önkormányzatiság felé mutatott.
Családi okok miatt váltottam munkahelyet 1989 februárjában, amikor is Gödöllői Városi Tanács titkárságvezetője lettem. Történelmi időben, hiszen ez volt az első város, ahol visszahívták a korábbi országgyűlési képviselőt, majd megválasztották az első ellenzékit. Aláírásgyűjtés hatására lemondott a tanácselnök, majd elment a vb-titkár és én lettem a megbízott vb-titkár. Levezényeltük a tanácsok megszüntetését, az önkormányzat megalakulását, az önkormányzati választásokat. 1990. december 12-én nevezett ki az újonnan megalakult képviselő-testület jegyzőnek.
– Hogyan foglalná össze a jegyzői évtizedeket?
– Ahogyan az életben, úgy a közigazgatásban is mindig minden változik. Képesnek kell lenni arra, hogy a változásokhoz alkalmazkodjunk, ugyanakkor szükség van egy belső iránytűre, ami egyenesben tart a változó feltételek között. Az első időszak legnagyobb kihívása az volt, hogy hozzuk létre az önkormányzatot, tanuljuk meg ennek a működését és olyan hivatali szervezetet alakítsunk ki, amely alkalmas az új feladatok ellátására.
A 90-es évek elején sok olyan hangot hallhattunk, hogy a közigazgatásban dolgozókat szélnek kell ereszteni, s más emberek kellenek a helyükre. Szerencsére ezek a szélsőséges vélemények nem érvényesültek, hiszen rájöttek, hogy az igazgatás is egy szakma, azt is tanulni kell. A közigazgatás olyan közösségi szolgáltatás, amire égetően szüksége van egy település közösségének, hiszen a születéstől a halálig elkíséri az embert.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy szakmai pályafutásom alkotó korszakát olyan időszakban éltem meg, amikor helye volt az innovatív gondolkodásnak és tudásnak. Nemcsak egy bürót kellett működtetni, hanem létrehozni az önkormányzati intézményrendszert és kifundálni, hogy az egyes tevékenységeket milyen szervezeti formában lehet a leghatékonyabban működtetni. Ez egy közigazgatási szakember számára a munka örömét adja.
A mai kihívások más természetűek. Az innováció kevésbé adatik meg a településeknek, és ahogyan korlátozódott az önkormányzatok működési és döntési szabadsága, a hivatalok mozgástere is csökkent. 2010 után a polgármesteri hivataloktól elkerült számos hatáskör, amiben megvolt a települési jegyző döntési, mérlegelési lehetősége. A parketta, amit korábban be lehetett táncolni, jelentősen beszűkült. A 28 év egy pozícióban állandó tanulást, folyamatos napra készséget igényelt. Rengeteget kellett olvasni, konferenciákra, tanfolyamokra járni, ugyanakkor informálódni az aktuális politikai helyzetről, hiszen a jegyző számára elengedhetetlen hogy a közpolitikában is tájékozott legyen.
Szerencsés voltam abból a szempontból is, hogy nagyon jó munkatársakat sikerült a hivatalba hozni és jól lehetett velük dolgozni.
– Miként élt polgárként a városban?
– Egy kistelepülésen biztosan nem, de Gödöllőn magánemberként is el tud vegyülni a jegyző a sokaságban, a hétköznapokban ugyanúgy élek, mint a többi polgár. Persze az utcákon, az üzletekben azért sokan tudják, hogy én vagyok a jegyző. Jól esik, hogy ha az emberek rám köszönnek és azt is természetesnek tartom, hogy megállítanak az utcán és kérdeznek. Voltak persze olyan esetek, amikor az állampolgárokkal kevésbé sikerült szót érteni. De arra azért nem volt példa, hogy ne tudtam volna dühös embert megnyugtatni és megbeszélni vele, hogy adott esetben az ügye nem intézhető el úgy, ahogyan azt ő szeretné.
És van még egy szintje az életemnek, hiszen a szakmai közéletben is volt, van mondandóm. Az 1990-es évek legelejétől számos előadást tartottam konferenciákon, tagja voltam az Országos Közigazgatási Vizsgabizottságnak, részt vettem a közigazgatási reformok kidolgozásában, az 1995-ben létrehozott Jegyzők Országos Szövetségének kezdetektől elnökségi tagja voltam egy időszakban elnökként is jegyeztem a szervezetet. Tanítottam a Szent István Egyetemen is jó néhány éven át közigazgatási jogot, majd önkormányzati gazdálkodást.
– Hogy sikerült Gödöllőt megszeretni?
– Nagykunsági lány vagyok, s a mai napig szerelmese az Alföldnek. Az első, amit itt meg kellett szeretnem, az a dombság, ahol a látóhatár korlátozott. Élveztem, hogy nem minden egyenes, hanem vannak emelkedők és lejtők; sokat sétáltam gyalog Gödöllőn és a környékén is. Megszerettem a várost, megszerettem az embereket. A gödöllőiek lokálpatrióták, jóságosak, nyitottak, befogadók. Ez az én tapasztalatom. Büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a város fejlesztésének.
Úgy gondolom, igazat mondok azzal, hogy amikor 1990-ben megalakult az önkormányzat, nem igazán jó állapotban vettük át a várost. Nagyon hiányos volt az infrastruktúra. Milliárdokat fektettünk a földbe, hogy megoldjuk a víz- és földgázellátást, a szennyvízelvezetést. Az utak szörnyű állapotban voltak. Ezeket a nagyon komoly hátrányokat kemény munkával kellett ledolgozni, de úgy gondolom, ma már egy modern, európai városban élünk.
– Mely fejlesztések állnak legközelebb a szívéhez?
– Nálam a városi piac és a múzeum együttese, a városi könyvtár és a főtér a dobogós. Úgy gondolom, a főtér valóban alkalmas arra, hogy a város nappalija legyen, s az emberek is szeretik. Megnyugtat és fel is üdít, amikor dolgozószobám ablakából kinézek a főtérre. Ám annak is örülök, hogy egyik kezdeményezője lehettem a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány létrehozásának, amely megteremtette a kortárs gödöllői művészek műhelyét.
– Mi a titka a polgármesterrel majd’ egy emberöltőn kitartó együttműködésnek?
– Nemigen tudok olyan településről, ahol erre példa lenne. Sokszor kérdezték ezt tőlem, én mindig azt válaszoltam, hogy jól kell ismerni és értelmezni a polgármester elvárásait, követelményeit. Harmonikus munkakapcsolatot kell vele kialakítani, ami nem azt jelenti, hogy nincs konfliktus vagy nézeteltérés, viszont fel kell építeni és meg kell tartani egy alapvető bizalmat a két vezető között. A jegyzőnek szakmailag topon kell lenni. Szakszerűen kell kezelnie, végrehajtania a polgármester és a képviselő-testület döntéseit. A jegyző nem politizál, hanem az önkormányzatot szolgálja.
Most azonban, hogy elértem a nyugdíj-korhatárt, úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy átadjam a stafétabotot, mint hivatalvezető. 2019-től számtalan változás várható, amely befolyásolja az önkormányzati működést és az igazgatás módját. A szükségszerűen végrehajtandó változásokat már egy új vezetőnek kell irányítania. Nyugdíjas éveimben is itt élek majd a városban és minden segítséget meg fogok adni a munkában is, ha ezt igényelni fogják és szükségét érzik. Megtiszteltetés, hogy a város jegyzője lehettem.
(L.T.)
