A múlt év novemberében nyílt meg a kastély új időszaki kiállítása, amely azt a korszakot mutatja be, amikor az épületben egymás mellett kapott helyet szovjet laktanya, az idősek otthona és magyar honvédségi lakássor. Az előkészítési munkák már hónapokkal ezelőtt megkezdődtek, amikor a kastély olyan diákok jelentkezését várta, akik szívesen részt vállaltak ennek az időszaknak a feldolgozásában. A program egyik résztvevője volt Mácsár Máté, akiről időközben kiderült, már régóta érdekli ez a kor, aminek az emlékeiből jelentős gyűjteménye is van.
– Hogyan került a kastély „retro” programjába?
– Faludi Ildkó mesélt róla először, akinek a fia az osztálytársam volt, így már régen ismerjük egymást. Korábban a „Bye bye Szása” versenybe is részt vettem, ott harmadik helyezett lettem. Amikor kiderült, hogy indul a kiállításrendező program, nagyon megörültem és azonal jelentkeztem.
– A múzeumi feladatok közül, mi volt a kedvence? Hiszen nagyon sokrétű munkát végeztek.
– A csapat tagjai három fő területen dolgoztak: volt egy kommunikációs team, egy amelyik a tervezéssel foglalkozott, és azok, akik begyűjtötték a tárgyakat. Én mind a háromnak tagja voltam. De legjobban az interjú készítés tetszett, amikor a szemtanúk elmesélték, hogy kik jártak a kastélyban és milyen volt ott az élet. Például az egykori szociális otthon két volt főnővérével is bejártuk a kastélyt… Mintha csak tegnap lettek volna ott! Mindjárt mondták, hogy itt ez a néni aludt, ott az, és később kik kerültek a helyükre. Nagyon megdöbbentő, szinte megrázó volt, hogy 30 év után is mennyire emékeztek!
– Jelenleg tárlatvezetéseket tartanak a kiállításban. Itt milyen tapasztalatokat szerzett?
– Mi főleg szervezett csoportokat vezetünk. Érdekes, hogy akik megnézik – főleg az idősebb generáció – nagyon sokat nosztalgiáznak. Sokszor halljuk, hogy „Jaj nekünk is ilyen szekrényünk volt!” „Nekünk is volt diavetítőnk.” „Nálunk is hengert fal volt.” Érdekes, és jó látni, milyen sok emléket idéz fel ez a kiállítás.
– Az ön korosztálya mennyire érdeklődik iránta?
– Sok osztálytársam már a megnyitó másnapján eljött, és körbe is vezettem őket. Érdekelte őket, hogy mit csináltam, hiszen láttták, mennyi munkát fektettem bele. Nekik is tetszett.
– A múzeumi légkör önnek nem volt idegen, hiszen, ha jól tudom, otthon komoly gyűjteménye van. Mikor kezdte el a retro tárgyak gyűjtését?
– Három évvel ezelőtt, amikor a dédszüleim elhunytak. Az ő lakásukban volt három darab ’50-es évek beli sima szék, amik megtetszettek nekem. Kértem, hadd legyenek az enyémek. A szüleim örültek, hogy nem lett belőlük hulladék. Nem sokkal később a születésnapomra kaptam egy hozzájuk való asztalt, – s mivel látták mennyit tetszenek ezek a régi holmik – egy tárcsás telefont. Lényegében ez alapozta meg a gyűjteményemet.
Volt egy kihelyezett találkozónk, amikor eljöttek hozzánk a projektben résztvevők. Azt tudták, hogy gyűjtöm a régi holmikat, de arra, hogy ilyen sok tárgyam van, nem számítottak, nagyon tetszett nekik.
– Melyik korszakból származó holmik érdeklik leginkább?
– Az ‘ 50-es, ’60-as és ’70-es években készült dolgokból van a legtöbb, de van például cilinderem az 1910-es évekből, és rádióim a II. világháború előtti időkből.
– Egy mai fiatalember számára mi vonzó ezekben a tárgyakban, amiket ma sokan leginkább megmosolyognak?
– Az, hogy szépek! Látszik rajtuk, hogy tervezésükbe és az elkészítésébe munkát fektettek.
– Amennyiben a kastély lehetőséget adna arra, hogy más programban, esetleg egy újabb kiállítás szervezésében részt vegyen, vállalná?
– Igen. Egyrészt nagyon jó csapat alakult ki, másrészt nagyon érdekel ez a munka. Restaurátor szeretnék lenni, fával vagy kővel foglalkozni. Csodálatos dolognak tartom, megőrizni a múlt emlékeit, megmenteni, helyreállítani a régi szép tárgyakat.
