Gödöllő díszpolgára, Magyarország egyik közkedvelt színésze évtizedek óta május 21-én ünnepelte születésnapját. Ez alkalomból készült vele beszélgetésünk.
1940. május 21. Polgár, megszületik Péchy Ildikó; így, „chy”-nal.
Igen. Eredetileg „chy”-nal írtam, mivel a Péchy szülők igazi klasszikusok voltak. A család másik része, édesanya oldaláról pedig Görbeházáról származik. Nagyapám a legnagyobb szívű ember volt. Malma volt és sokszor előfordult, hogy a szegények nem tudták kifizetni a lisztet. Emlékszem egy asszonyra, négy gyermeke volt és jöttek lisztért, de mondta, „Vámosi bácsi, én most nem tudom ezt kifizetni”, mire nagyapa azt felelte, „nem baj, ameddig nekem van, nektek is lesz.”
A másik nagyapám a „chy”-os nagyon kemény ember volt. Volt egy tehetséges nagynéném, akit felvettek a Zeneakadémiára, de aztán kiderült, hogy Elvirát kivinnék a Szovjetunióba zongorát tanulni. A nagyapám erre, aki ellenezte az egész zenei pályát, azt mondta: „Elmész innen fiam vagy lelövöm a fejedről sapkát.” Végül Elvirából villamos kalauz lett. Ilyen ember volt ő. Édesapám a dohányhivatal elnöke volt, az ő feladata volt a dohánygyárak telepítése az országban. Én pedig boldogan mentem vele jobbra-balra, mert szerepelni, szavalni lehetett. Jó élet volt.
Milyen volt a gyerekkora?
Csoda volt. Azért volt csodálatos, mert valahogy olyanok kaptak mesét, ami nem volt gyerekjáték és mesejáték. Például, amikor menekülnünk kellett a háborúban, mert úgy döntöttek a szüleim, hogy elhagyjuk az országot. Elkaptak bennünket, más családokkal együtt és betereltek egy iskolába, ahol az összes ember a falhoz volt állítva. Ott akartak minket kivégezni. Én édesanyám lábát fogtam, aki felemelt, és magához szorított. Tette ezt azért, mert azt gondolta, ha őket megölik, akkor én ott maradok egyedül. Majd a katona kivett a kezéből, letett és ekkor az ő lábát öleltem át. Emlékszem a csizma száráig értem. Ekkor a katona vett a kezébe, majd mindenkit elengedett.
Jó tanuló volt?
Mindig mindenből jó tanuló voltam. Gimnáziumban az osztályfőnököm javaslatára szavalóversenyekre jártam. Azt mondta, hogy „a Pécsi szaval a legjobban, majd ő megnyeri a versenyeket”. Aztán meg is nyertem.
Mindössze háromévesen Ön eldöntötte, hogy színésznő lesz, honnan jött az ötlet?
Színésznó! Ezt mondtam, színésznó leszek. A Jóisten se tudja, honnan találtam ki. Nagyon kicsi gyerekkorom óta mindig is szerettem szerepelni. Lehet, láttam valamit vagy valakit és úgy gondoltam, azt én is meg tudom csinálni. Kezdetben süteményekért produkáltam magam.
Rögtön felvették a főiskolára?
Ez csak természetes.
Emlékszik, hogy mivel felvételizett?
A balladákat mindig nagyon szerettem. Legyen az vidám vagy szomorú. És szintén szerettem a vereseket.
Mire emlékszik legszívesebben a főiskolai évekből?
Hogy sikerült és felvettek. A felvételi első köre a debreceni színházban volt, és én akkor, ott olyan jó benyomást tettem rájuk, hogy szerettek volna leszerződtetni. Mindenki azt mondta, hogy miért mennék főiskolára, ha ilyen lehetőséget kaptam, maradjak ott. De én mindenáron főiskolára akartam menni. Az én felvételi csoportomnak a vezetője Básti Lajos volt. A tanár úr a zsűri legszélén ült, én pedig annyira ideges voltam és féltem, hogy amikor én következtem, megbotlottam és belerúgtam a reflektorba, ami felborult és pont őt találta el. Erre ő viccesen csak annyit mondott, hogy egy kicsikét pontatlan volt, még egyszer meg kellene csinálni.
Az igaz, hogy egyszer Básti Lajos egy beszédtechnika órán tizennégyszer futtatta le-fel a lépcsőn?
Hát persze, mert nem mondtam jól a verset. Fantasztikus tanár volt, de nagyon szigorú is és nem szerette, hogy ha nem az történik, amit ő mond. Na én is ugyanilyen voltam, azt szerettem, ha mindig az történik, amit én mondok. Egyszer éppen balladanap volt és kétszer el is mondtam jól, meg is dicsért érte. Aztán azt mondta, hogy mondjam el még egyszer, de erre és erre figyeljek oda. Erre mondtam neki, tanár úr ne haragudjon, de bele vagyok már ebbe betegedve. Mire a tanár úr: „Tényleg, akkor most szépen lemegy a földszintre és felfut a negyedikre, amíg azt nem mondom, hogy elég.” Ezt tizennégyszer kellett megcsináljam.
Azonnal felfedezték a főiskola elvégzése után, a színház is, illetve a filmvilág is.
De nemcsak engem, mindannyiunkat felfedeztek, mert hihetetlen jó társaság voltunk. 1956-ban nagyon sok remek színész is elhagyta Magyarországot és nekünk kellett valahogy pótolni őket.
Hogy került Az aranyemberbe?
Az az igazság, hogy Ferrari Violetta elmenekült és az volt az én szerencsém, hogy Az aranyember forgatásához vadonatúj társaságot kellett összehozni. Ekkor merült fel a nevem Noémi szerepére. Sosem felejtem el, egy rózsaszín kis pendely volt rajtam és mondta Gertler Viktor rendező, hogy nézzük már meg, mit tudok. Csináltak pár próbafelvételt, ami tetszett nekik és engem választottak.
A főiskola elvégzése után a pécsi színházhoz került.
Igen, akkoriban az volt a divat, hogy minden végzősnek el kellett mennie vidékre, így kerültem Pécsre. Ez nagyon mozgalmas időszaka volt az életemnek, hiszen Pécsett a Cyrano de Bergeracban Roxane szerepére készültem, de közben elkezdtem forgatni egy új filmet, a Hattyúdalt Budapesten, illetve Szegedre is mennem kellett, mert a Szegedi Szabadtéri Játékokon léptünk fel. Az én drága sofőrjeim mindig hoztak nekem takarót, kávét és szendvicseket az autóba, hogy kicsit komfortosabb legyen ez a rengeteg utazás.
A prágai filmfesztiválról hazajött egy díjjal, egy Kisvakonddal és egy szerelemmel.
Ezen a Prágai Nemzetközi Filmfesztiválon megismerkedtem egy cseh zeneszerzővel, akivel nagy szerelem kezdődött. Csak az egy sokkal bonyolultabb kor volt, nem volt olyan könnyű akkoriban utazni, mint most.
Felmerült, hogy esetleg elhagyja az országot és elköltözik Csehszlovákiába?
Nem, soha nem hagytam volna el a szülőföldem.
Ennek a szerelemnek aztán úgy lett vége, hogy ez a zeneszerző nagyon fiatalon meghalt és ez Ildikó életében is tragédia volt?!
Mindenképp az volt, de én olyan ember vagyok, aki nem szeret szomorú lenni. Mindig megpróbálok mindent az utolsókig, hogy boldog legyek, de a lehetetlenért nem küzdök.
És ezután következett az igazi nagy szerelem Szűcs Lajos személyében. (Beszélgetésünkhöz ekkor csatlakozott Szűcs Lajos is.) Hogyan ismerte meg Pécsi Ildikót?
Szűcs Lajos: 1963-ban Dorogon futballoztam és pont Pécsett volt meccsünk. A sétálóutcán sétálgatott egy szőke hajú hölgy és egyből arra gondoltam, hogy valahogy találkozni kellene vele. Az volt a szerencsém, hogy az egyik ismerősömnek a felesége a pécsi színházban játszott. Mondtam ennek az ismerősömnek, hogy jó lenne megismerkedni ezzel a szőke hajú hölggyel. Neki köszönhetően találkoztunk először, de nem volt benne sok köszönet, mert Ildikó azt mondta, hogy focistákkal nem beszélget és faképnél hagyott. Aztán az élet úgy hozta, hogy ő is és én is felkerültem Budapestre. Ő a Vígszínházban, én pedig a Ferencvárosban játszottam. Teljesen véletlenül egy bárban futottunk össze, én pedig kérdeztem tőle, hogy emlékszik-e még rám. A makacsságomnak és a kitartásomnak köszönhetően végül kaptam egy randevút szilveszter éjszakára. Ezen a randevún aztán nagyon jót beszélgettünk és táncoltunk és már ekkor mondtam neki, hogy ő lesz a feleségem. Végül aztán az élet tényleg úgy hozta, hogy így is lett, hiszen már 51 éve vagyunk házasok.
A kapcsolatuk elején azért nem sokat találkoztak, hiszen ön válogatott labdarúgó volt és rengeteget utazott a világban, Ildikó pedig felkapott színésznő, aki járta az országot.
Sz.L.: Annyira keveset, hogy az esküvő után a nászéjszakán elutaztam Dél-Amerikába egy hónapra.
Ildikó, miért feketében esküdött?
P.I.: Nagyon szerettem a feketét és nagyon jól is állt, passzolt a szőke hajamhoz. De persze le akartak róla beszélni, hogy nehogy feketébe merjek esküdni, én azonban nem hagytam magam. Fekete miniszoknyában voltam egy hatalmas fekete kalappal, rajta ezüst rókaszőrmével. Lajos pedig gyönyörű fekete öltönyben volt. Így mondtuk ki az igent.
Volt az 51 év alatt olyan, amikor akár Ildikó, akár Lajos bácsi azt mondta, hogy vége?
Sz.L.: Nem, soha. Viták voltak, ez normális, de hogy azt mondjuk, vége, soha nem jutott eszünkbe. Egyszer a szőnyeg rojtja majdnem kifogott rajtunk, de megoldottuk. Ildikó levágta a rojtokat és többé nem volt vita.
P.I.: Lajosék egyszer éppen Párizsban voltak, ha jól emlékszem, és akkor már megszületett a fiunk. Lajos kitapétázta a hotel falát családi képekkel, míg a csapattársai elmentek szórakozni, ő a szobájában maradt egyedül, „velünk”.
Ildikó, melyik volt a kedvenc szerepe?
P.I.: Talán Az aranyemberből Noémi szerepe, hiszen ez alapozta meg az egész karrierem és ha úgy vesszük, Lajost is azzal csábítottam el.
A Vígszínházban milyen volt Ruttkai Éva partnerének lenni?
P.I.: Azt mondhatom, hogy csodálatos. Nagyon szeretett és én is mélyen tiszteltem őt. Várkonyi Zoltán rendezésében mindig én voltam Éva párja. Sokat játszottunk együtt és rengeteg mindent tanultam tőle.
Lajos volt Ildikó legnagyobb kritikusa?
P.I.: Igen, mindig nagyon kegyetlenül beszélt velem.
Sz.L.: Nem kegyetlenül, csak ami nem tetszett, azt őszintén megmondtam. Mindig laikusként, nézőként mondtam el a véleményem.
P.I.: Egyszer egy darabban a tanácselnök feleségét alakítottam. Elképzeltem, hogyan fogom megformálni. Ő a főpróbát jött megnézni, majd bejött az öltözőmbe és megkérdezte mi volt ez, azt mondta ilyen ember nincsen, akit alakítok. Igaza volt. Átalakítottam a szerepet.
Melyik volt az a darab amelyikben a legjobban tetszett Ildikó?
Sz.L.: Kecskeméten a Boldogtalan hold, amiben Gábor Miklóssal játszott. Mind a mai napig úgy érzem, ez volt a legjobb alakítása.
Pár héttel ezelőtt Ildikó átvehette a Magyar Filmakadémia Életműdíját olyan személyekkel, mint Béres Ilona, Cserhalmi György vagy Eperjes Károly, a díjat pedig korábbi tanárától, Szinetár Miklóstól vehette át. Milyen érzés volt?
P.I.: Rettenetesen boldog voltam a tanár úr miatt, aki nagyon szép beszédet mondott. Sok mindent csináltam az országgyűlési képviselőségem alatt, amiről sokan semmit nem tudnak. Szerencsére ebben a pozícióban sok mindent el tudtam intézni, például a színészek nyugdíjjárulékát. Én ezt nyilvánosság előtt soha nem mondtam senkinek és nagyon megható volt, amikor Szinetár Miklós a beszédében azt mondta, hogy büszke rám emiatt.
