Dombrádi János egy olyan ember volt, akinek az élete válasz erre a kérdésre. Egy héttel ezelőtt váratlanul elment közülünk János, akiről mindannyian azt hittük, hogy mindig itt lesz velünk. Ő valóban másokért élt, mindannyian, akik ismerhettük, tudtuk, hogy bármikor és mindenben lehet rá számítani. De ki is volt János, és honnan lehetett ismerni?

1946-ban született Berkesz községben. Budapesten épületlakatosnak tanult. Egész életét meghatározta a sport, egészen fiatal korától kezdve eredményesen focizott. Balesetét követően, amelyben elvesztette jobb karját, az asztalitenisz vált az életét meghatározó sporttá. Életének még egy évtizede­ken átívelő központi eleme a fiatalokkal való kapcsolata. 14 évig vezette a gödöllői filmgyár napközis táborát, ahol motiválta és segítette a résztvevőket, ahogy ezt szabadidejében is tette. Táborainak résztvevői évekkel később is örömmel emlékeztek vissza az ott, Jánossal szerzett élményeikre, kedves szavaira, és arra, hogy Jánostól tanultak meg pingpongozni.

János eközben Gödöllőre költözött a családjával, és egyebek mellett egy kis újságárus bódét nyitott a Blaháné úton. 2016-ban egy villámcsapás következtében elvesztette a házát, ami egy soha nem látott helyi összefogáshoz vezetett. A környéken élők, barátai, ismerősei és azoknak az ismerősei is összefogtak, hogy a lehetőségeikhez mérten hozzátegyenek ahhoz, hogy János a közösség tagja tudjon maradni, és méltó körülmények közt tudja élni az életét.

János fontos közéleti feladatokat is vállalt, amelyben fontos szerepet játszott vitéz dr. Bucsy László, akivel több mint fél évszázados barátság kötötte össze. János segítségével, közösen indították útjára a Blaháért Társaság nevű mozgalmat. Az ő támogatása mellett lépett be János 2017-ben a Vitézi Rendbe is.

Dombrádi János életének utolsó éveiben nyugdíjasként a Blahai Napközis Tábor gondnoka volt, szigorúan felügyelte azt, hogy az ott szervezett nyári táborok során mindenkinek kellő mennyiségű jókedv jusson. Az itt rendezett események gördülékeny lebonyolítását hatékony előkészítéssel és kiszolgálással segítette. Aktívan részt vett az eseményekben, amire hívták, meghatározó személyisége volt a hagyományos Úrréti-tó takarításának, számtalan alkalommal szedett szemetet, önként segített, ahol csak tudott. Utolsó pillanatáig élénk résztvevője volt a városrészek közötti amatőr asztalitenisz-bajnokságnak, a blahai csapat megrendíthetetlen tagjaként. Aktív fogyasztója és támogatója volt a helyi kulturális életnek. Éveken keresztül hordta önkéntesen a Szolgálat újságot a blahai városrész egyharmadában, és örömmel, mosolyogva fogadta a köszönetet, a bántó szavakat – ha voltak is – méltósággal fogadta. Mindig volt egy kedves szava mindenkihez, akivel éppen beszélt, egészen a váratlanul bekövetkezett haláláig.