Tavaly az egyik forró, nyári hétköznapon a központban volt dolgom. A beton ontotta magából a hőséget, és még a fák árnyéka sem adott menedéket. Mikor mindennel végeztem, egyetlen vágyam volt csak, hazaérni minél előbb, és hűsölni. Ez a vágyam a második helyre került, amikor elsétáltam a Sulyán cukrászda előtt. Ilyen időben a fagyi Isten áldása, kehelybe kértem tejszínhabbal, és leültem a klíma biztosította kellemesen hűvös helyiségben egy asztalhoz. Boldogan kanalazgattam a fagyimat, amikor odalépett hozzám a nő, nem volt több szabad asztal, és megkérdezte, leülhet-e mellém. Természetesen igent mondtam, tovább ettem a jeges áldást, és közben ezernyi gondolat merült fel bennem. Alkalmi nassolótársam idősebb nő volt, az a típus, akire még véletlenül sem jut eszembe azt mondani, hogy néni, pláne nem öregasszony. Ő bizony egy vérbeli hölgy volt. A ruhája kifogástalanul állt rajta, frizurája is gondosan elkészített, mégsem volt benne semmi hivalkodó, csak finom, de határozott elegancia. Azon gondolkodtam, hogy mit keres itt egyedül. A cukrászda, a fagyizás társas tevékenység, oda rendszerint másokkal megy az ember. Aztán rájöttem, hogy éppen én is egyedül vagyok. Jó étvágyat kívántam neki a süteményéhez, ő kedvesen viszonozta. Így ültünk hát csendben, átadva magunkat az élvezeteknek, amikor megszólalt: – Ennyit megérdemlünk, igaz? Mélyen rögződött bennem ez a mondat. Rohanunk, mindig csak rohanunk, a fagylaltot is jobbára menet közben nyaljuk el, inkább arra figyelve, hogy le ne csöppenjen, semmint az ízekre. Rohanunk, mert sok a dolog, sok a feladat, otthon majd pihenünk, de otthon is csak a tennivalók várnak. Megérdemeljük, hogy ajándékozzunk magunknak időnként fél órát.