Ivókné Szajkó Ottília nevét sokan ismerik Gödöllőn, különösen azok, akik kötődnek valamelyik helyi középiskolához. A Premontrei Iskolaközpont tanárnője nemrég különleges díjat vehetett át: a Bonis Bona Életműdíjat, amelyet azok kapják meg, akik legalább húsz éve töretlen lendülettel és kiemelkedő eredménnyel gondozzák a tehetséges fiatalokat.
A tanárnő Békés megyéből indult, ott töltötte a gyermekkorát, ám tehetségére hamar felfigyeltek, gimnazistaként már kollégiumban lakott, és Szegeden, a híres Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban érettségizett. Elmondása szerint már akkor érezte, hogy egyszer egyházi iskolában szeretne tanítani. Tanári diplomáját 1986-ban szerezte a Szegedi Tudományegyetemen.
Életének döntő fordulata volt, amikor Budapestre került, mert akkor kezdődött a hárosi Duna-híd építése, és férjét felkérték, hogy ott dolgozzon. Így Nagytétényben laktak albérletben, és Ottília először a Pesti Barnabás Szakközépiskolában kezdett tanítani. „Nem volt egyszerű feladat megszerettetni az irodalmat élelmiszeripari gépész és molnártanulókkal” – meséli mosolyogva.
A rendszerváltás idején gondolták úgy, hogy ha meg akarják menteni megtakarított pénzüket az inflációtól, és saját otthont akarnak, muszáj gyorsan építési telket vásárolni valahol Budapest környékén. Így kerültek Gödöllőre, ahol immár 33 éve tanít. Első itteni munkahelyét, a Török Ignác Gimnáziumot egy véletlen találkozásnak köszönhette: egyszerűen bekopogott Heltai Miklós igazgatóhoz, aki szerencsére éppen magyar–történelem szakos tanárt keresett. Heltai Miklós egyik értekezleten elhangzott mondata – „Az a tanár, aki a saját dicsőségét keresi a gyerekekben, rossz úton jár” — mélyen belévésődött. Ezt azóta is tanári pályája egyik alapgondolatának tartja.
A Törökben 1992-től 2000-ig tanított, amit bevallása szerint nagyon szeretett, de 2000-ben megüresedett egy magyar szakos állás a nemrég újrainduló premontrei gimnáziumban, ahol korábbi törökös kollégája, Bárdy Péter volt az igazgató. Ő felajánlotta az állást, amit a tanárnő elfogadott, hiszen így egyházi iskolában taníthatott, ahogy azt gimnazista korában elképzelte.
„Szerintem hívőként könnyebb élni, nagyobb bennünk a bizalom az élet és a jóság iránt. Az irodalmi és történelmi példák is azt mutatják, hogy az Istenbe vetett erős hittel könnyebb helytállni az extrém élethelyzetekben is” – fogalmazott. Ottília magyar–történelem szakos tanár és drámapedagógus, és bár szigorú tanár hírében áll, a diákjai nagyon tisztelik. Egyszer titkos szavazással megkérdezte 8. osztálytos tanítványait, hogy szeretnék-e, ha továbbra is ő maradna a tanáruk – 100 százalékos támogatást kapott.
„Pedagógusként a legfontosabb a gyerekekkel való közös munka, kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés, nincs más különösebb titka az eredményességnek” – vallja. Szerinte nagy baj, hogy az oktatásban egyre kevesebb idő, alkalom vagy egyáltalán lehetőség marad az olvasás megszerettetésére, helyette inkább „irodalomtudományt” kell tanítani.
Aggasztja az is, hogy nyugat-európai oktatási módszereket próbálnak átültetni hazai viszonyokra anélkül, hogy meglenne hozzájuk a szükséges háttér. Szemben a nyugati kabinet rendszerű, kiscsoportos oktatással nálunk az osztálylétszámok sokszor 30 fölöttiek, ami ellehetetleníti például az igazán hatékony és élményszerű kooperatív tanítást. Az irodalmi szövegek értelmező olvasására lenne szükség a tanórákon, amire sokkal több időt kellene szánni kis csoportokban, hiszen a diákok komoly szövegértési problémákkal küzdenek. Ennek egyik oka minden bizonnyal a digitális információs robbanás. Talán ezzel hozható összefüggésbe az irdatlan nagy tananyag is, ami miatt a tanítási/tanulási folyamat egyik alappillére, az ismétlés szinte teljesen elmarad.
A 2000-ben történt iskolaváltás után még egy nagy váltás volt a pályafutásában. A 2012-es pedagógusi életpályamodell bevezetésekor úgy érezte, méltatlan helyzetbe került, mikor több mint 20 éves pedagógiai gyakorlattal ugyanúgy a legalsó kategóriába került, mint volt tanítványa, aki akkor kezdte a tanítást. Emiatt két évig a gödöllői városi múzeumban dolgozott, ahol múzeumpedagógusként tevékenykedett, és tudományos kutatómunkát végzett. Ez utóbbi nagyon jót tett a szakmai önbecsülésének, de belátta, hogy a tanításban sokkal több örömöt talál. Ezután visszatért a premontreibe, ahol hét éven keresztül folyamatosan voltak OKTV-döntős diákjai történelemből, korábbi kutatási tapasztalatának és ottani kollégáival megmaradt jó kapcsolatának köszönhetően is. (Az OKTV döntőjébe 30 fő kerül be.)
„Nem elég, ha egy diák okos, a tanárnak az ambícióit is fel kell fedeznie benne. Ez azért is fontos, mert történelemből valódi, tudományos értékű kutatómunkát kell végezniük, ami egy 17-18 évestől nagyon komoly energiabefektetést követel, és sok lemondással jár, amire csak az igazán ambiciózus diákok képesek” – mondja. Ottília úgy látja, a pedagógus legfontosabb feladata, hogy önálló gondolkodásra nevelje a diákjait, amire azonban csak erőfeszítések árán lesznek képesek. Ez most, a mesterséges intelligencia nyújtotta csábító kényelem korában különösen nagy kihívás az oktatás és minden tanár számára.
