Veiszer Alinda Gödöllőn kezdte az újságírást, és lett mára az ország egyik legismertebb riportere. Azt mondja, minden nehézség ellenére a mostani fiatalokat is bátorítaná az újságírói pályára.
Milyen újságíróként most a túloldalon, riportalanyként ülni?
– Jobban szeretem a kérdező oldalt. De idővel megszokom. Kérdezni izgalmasabbak abból a szempontból, hogy nem kell feltárulkozni, hanem a kérdések mögé bújhatok, és vezérelhet a kíváncsiság. Válaszadóként jobban kell koncentrálni arra, amit mondok, nem bújhatok el a kérdőjelek mögé.
– Az Árulók című tévéműsorban bátran vállaltad, hogy megmutatod a személyiségedet. Miért?
– Ez a műsor számomra nem a feltárulkozásról szólt, hanem a játékról. Azért vállaltam, mert imádom ezt a játékot, szilveszterenként szoktuk játszani a barátainkkal ennek egy változatát, amit Secret Hitlernek hívnak. Nem gondolom, hogy az Árulókból a nézők sokat megtudtak rólam. Azt igen, hogy szeretek játszani, és vehemensen játszom. De többet tud rólam az, aki nézi a kérdező műsoraimat.
– És megtudtál e többet saját magadról a képernyőn kialakított drámai helyzetekben?
– Nem, a műsort tényleg játékként kezeltem. A nézők kevésbé tudják, hogy amikor bevonultunk a kastélyba, le kellett adni a telefonjainkat, és onnantól sem tévé, sem rádió, sem internet nem volt, teljesen elveszítettük a kapcsolatot a külvilággal. Nekem 13 napig nem volt kapcsolatom kifelé. És sokkoló volt kijönni. Épp akkor volt napirenden az úgynevezett szuverenitásvédelmi törvénycsomag, amit a szabad sajtó ellen terveztek. Amikor ezt meghallottam, azt mondtam, azonnal kérek egy retúrjegyet vissza a kastélyba.
– A műsorban szembekerültél barátaiddal. Nem okozott ez sérülést az emberi kapcsolataidban?
– Többnyire nem, és szereztem is új barátokat. De nem biztos, hogy mindenki sérülés nélkül úszta meg. De erről nem mondhatok többet.
– A játékműsorban volt egy másik gödöllői is, Hajdu Péter. Ti a sajtó ellentétes oldalán álltok sok szempontból. Ő a celebvilág része, te a szerzői-értelmiségi újságírást képviseled, és politikailag sem vagytok éppen ugyanazon az oldalon. Hogyan viszonyultatok egymáshoz?
– A játék során csak annyit beszélgettük, amennyit a játék megkövetelt. Utána viszont elindult egy őszinte beszélgetés arról, hogy mi az újságírás szerepe, hogy ennek hol felelünk meg. Szóba került, hogy mely hibákat nem lehet elkövetni, mert onnantól nem mosod le magadról, hogy pártérdekeket szolgálsz. Alapvetően úgy gondolom, hogy nem kell mindenkivel beszélni, de ha valakivel ilyen erős közös élményben van részünk, akkor az megnyit olyan ajtókat, amiket nem biztos, hogy meg akarnál nyitni korábban.
– Hogyan kerültél Gödöllőre?
– Én Budapesten születtem, Angyalföldön, és a családom építkezett itt. 12 évesen költöztem abba a házba.
– A Líceumba jártál, és elég hangos esetről lettél ismert a városban. Hogyan eleveníted fel ezt az évtizedek kel ezelőtti korszakot?
– A tanulmányaiban jó eredményeim voltak, jól ment a kosárlabda, Horváth Zoltán színházi csoportjában remek darabokat csináltunk. Egyszer egy Agatha Christie-darabban engem felakasztottak, persze egy hevederrel, annak elég komoly hatása volt. Amire célzol, az nem minden részletében lett azóta tisztázva, de lassacskán túl vagyok rajta. A családom csúnyán vált el a líceumtól. A húgomnak el kellett jönnie az iskolából az utolsó évben, nagyon erős antiszemita megnyilvánulások miatt. Nem kapott védelmet, annak ellenére, hogy én is bementem segíteni, de én is csak becsapódó ajtókat láttam az orrom előtt. Ez nem jó emlék, miközben az ott töltött hat évre szívesen emlékszem, és jóban vagyok az egykori osztálytársaim egy részével. Meghatározó időszak volt a jellemfejlődésem, az igazságérzetem szempontjából is. De ez egy le nem zárt történet. Az a tapasztalatom, hogy ritkán jutnak el odáig ezek a folyamatok, hogy a rendszerszintű problémákat közösen tárja fel sértett és sértő. Inkább kimenekülést látok, hatalmi viszonyok vagy politikai okok miatt. Én nem szoktam elugrani a konfliktusok elől, de ritkán van olyan élményem, hogy az észrevételek valódi eredményre vezetnek. Sokszor választják inkább a hatalommal rendelkező szervezetek, hogy elnémítanak.
– Az Árulók után is sok negatív, dehonesztáló véleményt kaptál. Hogyan kezeled ezeket?
– Próbáltam túlélni, de a végére már belebetegedtem. Nehéz azzal mit kezdeni, hogy egy játék végére az emberek ölre menő, és egymás vérét kívánó kommentháborúba keverednek. Ez sokat elárul az ország mentális állapotáról. Bármit csinálsz, biztos, hogy a harmadik kommentár már egy dehonesztáló megjegyzés lesz. És nyilván nem segít a helyzetünkön, hogy közeledik egy sorsfordító választás is. A következő száz-valahány nap pokolinak látszik.
– Legendás műsorodban, a Zárórában öt év alatt mintegy hatszáz beszélgetést készítettél. Mesélnél a műsorkészítés mindennapjairól?
– Egészen más volt, mint ma. Most is készítek podcast-műsorokat, ami tényleg one man show, én találom ki, én hívom meg a vendéget, és a férjemmel vesszük fel. Akkoriban a tévében komplett csapat dolgozott, sminkes, fodrász, satöbbi, és a stáb dolga volt kitalálni és meghívni a vendégeket. Nekem pedig „csak” fel kellett készülni. Egyszer Fischer Ádám, a világhírű karmester járt Budapesten, de én egy napnyi határidővel nem vállaltam a felkészülést. Emiatt hónapokkal később megdicsért, ahogy ő mondta, a maximalizmusért.
– Volt olyan, aki nem jött el hozzád?
– Igen, sokan. Volt olyan híres építész, aki azt mondta, hogy zsidó kislánnyal ő nem beszélget. Volt olyan, és most is van, aki politikai okokból nem jön el. Ha meghívok valakit, aki deklaráltan közel áll a mostani kormánypárthoz, akkor a közönségem akad ki. Amikor meg Nagy Ferót hívtam meg, akkor pedig ő mesélte, hogy az ő baráti körének nem tetszett, hogy az Alindánál szerepel. Olyan is van, aki megmondja, hogy fél olyan kérdéstől, amire nem válaszolhat őszintén. És ezt a helyzetet nem vállalja.
– Meddig mehet el egy riporter a kompromisszumokban? Ha az interjúalany legújabb CD jéről is beszélni akar, vagy megkér, hogy a válásáról ne kérdezd, belemész?
– Ha valaki plusz témát akar behozni, azzal nincs bajom. A magánügyről nem kérdezek, betegség, családi tragédia – ezeket el tudom engedni. De ha valaki arra kérne, hogy ne kérdezzem az államtól kapott milliárdjainak elköltéséről, azt nem tartom megköthető kompromisszumnak.
– Az Alida című műsor elindítása kompromisszum volt, hiszen lehetett tudni, hogy Simicska Lajos a Hírt tévé tulajdonosa, aki éppen összeveszett Orbán Viktorral.
– Nehéz döntés volt, de csak Simicska személye miatt. Másfelől saját stábbal dolgozhattam. A szabadságot úgy teszteltük le, hogy az első interjún az első interjúalanyt megkérdeztem, hogy szerinte Orbán Viktor g…i –e, utalva a Simicska-Orbán konfliktus ismert kifejezésére. Azt gondoltam, hogy ha ez átmegy, akkor függetlenek vagyunk. És átment.
– Az igaz, hogy egy gödöllői szomszédod rúgott ki onnan végül, amikor Simicska is bukott?
– Igen. A főnököm lett először, meg is lepődtünk. Én fogadtam örökbe a sérült dobbermanját, szemben lakott velünk itt a városban. Aztán amikor behívott, csak anynyit mondott: tudod mi van. Most kirúglak, de mindenkit ki fogok, csak te vagy az első.
– Egy példa rá, hogyan változtatja meg a politika az emberi viszonyokat.
– A baráti körben is van ilyen nálam is. Egy régi barátom most az Origóban dolgozik, és olyan cikkeket engedett megjelenni, amelyek engem és a férjemet ekéztek. Amikor megpróbáltunk rákérdezni, elmenekült a kérdések elől. De legalább volt lelkiismerete, ezért rejtőzködik. Ezzel nem tudsz mit csinálni, ezek a kapcsolatok megszűnnek. Van egy pont, ahonnan nincs miről beszélni.
– A te karrieredben a politika a legtöbbször sikeres műsorokat és projekteket szüntetett meg. Ennek alapján tanácsolnád e a mai fiataloknak, hogy újságírónak menjenek?
– Hogyne! Igazad van, minden szervezetből egyszer csak távoznom kellett, de mégiscsak itt vagyok és műsorokat készítek. Igenis van értelme, de nem biztos, hogy úgy, ahogy mi valaha elképzeltük. Nagyon sok sikeres és jó tartalomkészítő van. A mesterséges intelligencia korában a hiteles újságíróké a jövő. Ki kell választani azokat az embereket, akiknek hiszel. Aki ilyen, az legyen újságíró. Hozzáteszem, hogy a hagyományos tévének vége van, a haldoklását látjuk. Ha egyszer még fel lehetne építeni egy jó közmédiát Magyarországon – amire nagyon beneveznék, – akkor nem úgy kellene gondolkodnunk, mint régen. Ernyőszervezet kellene létrehozni rengeteg online tartalommal. De nemcsak a tiktok-videókra van szükség, hanem olyan műsorokra is, amelyben két ember beszélget.
– A szavaidat úgy is érthetem, hogy
tévéelnök szeretnél lenni.
– Nagyon régóta mondogatom ezt. Egy új közmédiát, annak vezetői posztját meg kellene pályáztatni. És nem szabad politikai funkcióvá tenni, hanem az adófizetőknek, a társadalomnak kell felelősséggel tartozni.
