Fodor László, Gödöllőn élő Kossuth-díjas klarinétművész, zenetanár azt mondja, alapvetően jobboldali beállítottságú, de most kicsit olyan érzése van, mintha az országban nem mindenben mennének jó irányba a dolgok.
Mondd, milyen a zenész élete? A kívülálló egy bohém, rendszertelen, irigylésre méltó életmódot képzel el kevés felelősséggel, sok izgalommal, és változatossággal. Milyen a valóság?
Jazz-zenekarban játszom, és valóban adva lenne egy bohém életforma ehhez. Az izgalom és a változatosság megvan, de a mi zenekarunkban mindenki konszolidált életet él, nem iszik, nem dohányzik, időben lefekszik. És a klasszikus zenei neveltetésemmel sem férne össze egy kicsapongó életmód. Úgy gondolom, hogy igazán jól teljesíteni a színpadon műfajoktól függetlenül csak úgy lehet, ha odafigyelve játszol, nem pedig valamitől „elvarázsolva”.
Hogyan lettél klarinétos? Más hangszer nem jött szóba? És más életút?
Szüleim szépen, tisztán tudtak énekelni, édesapám felvételizett is a Zeneakadémiára ének szakra. Édesanyám pedig remekül tudott fütyülni. Ő sajnos már nem él, de édesapám még velünk van. Sárvári vagyok, és az általános iskolai énektanárom javaslatára negyedikes koromban beiratkoztam a zeneiskolába. Fuvolázni szerettem volna, a nagynéném kísért el a felvételire, de nem volt hely. Picit megsértődve mentünk haza, azonban édesanyám azt mondta: „kisfiam, most pedig egyedül visszamész, és beiratkozol mondjuk… klarinétra”. Hát így lettem klarinétos.
Mi volt előbb? A zenei ízlésed, vagy a hangszered?
Otthon nálunk operák és operettek szóltak főként, de szüleim zenei mindenevők voltak. Ami az én zenei ízlésemet illeti, viszonylag hamar bekerültem a fúvószenekarba, ahol el tudtuk játszani fúvósokon az akkor népszerű slágereket is. Az én húzóerőm akkori évfolyamtársam és barátom volt, Rozmán Lajos, aki előrébb tartott a klarinétozásban, ő nagy példaképem volt. Végül a Zeneakadémián utolértük egymást. Majd a győri Zeneművészeti Szakközépiskolai évek elején voltam egy Molnár Dixieland Band-koncerten. Alapvetően meghatározta zenei irányultságomat a zenekarvezető klarinétos, Molnár Gyula improvizációs játéka.
Veled kapcsolatban a legismertebb műfajok a ragtime, a dixieland és a tradicionális jazz, mind az elmúlt korok zenéje. Megvan még a közönsége?
Sok olyan koncertet adunk, ahol a közönség 90 százaléka fiatal, egyetemista, 30 év alatti. És velünk éneklik a magyar számokat, ismerik a szövegeket. És ez nemcsak Magyarországon van így, hanem például amikor Erdélyben játszottunk, akkor is velünk énekeltek a helyi magyar fiatalok. Úgy tűnik, hogy nagyon felgyorsult a világ, és a jazz műfajban eltelt 100-120 év alatt a korai darabok igazi klasszikussá értek. Ami a klasszikus zenében ötszáz év alatt történt meg, az a jazzben száz év alatt.
Amikor tanítasz, a saját a zenei irányodba tereled a növendékeidet? Vagy az ő ízlésüket próbálod követni?
Inkább az utóbbit alkalmazom. Amikor hozzám kerül egy növendék, akkor nekem az a dolgom, hogy megtanítsam a lehető legjobban játszani a hangszeren. Szájtartás, kéztartás, levegővétel, ritmusok betartása, intonáció, stb. Hogy ő mit választ, az tényleg a növendéktől függ. Két klarinétos növendékem példája mutatja ezt. Az egyik, Eszenyi Zsombor, abszolút klasszikus vonalon van, lassan diplomázik a Zeneakadémián, de soha semmilyen szvinges darab nem érdekelte. A másik, Berkó Domonkos, a kezdetektől annyira a jazzvonal embere, hogy most szaxofonból a Zeneakadémia Jazz Tanszakára felvételizik. A saját útjukon terelgetjük őket.
Nagy elismerés volt a Kossuth-díj. Hogyan fogadtátok annak idején?
Nem hittük el. 2015-öt írtunk. Jött egy levél, amelyben megkérdezték, hogy átvesszük-e, ha megkapjuk. Tudtuk, hogy a régi magyar számok ápolása és autentikus eljátszásmódja akár meghatározó is lehet a magyar zenetörténetben, de ahogy a felterjesztés elfogadásának tényét elolvastuk, csak ültünk, és nem szóltunk semmit. Negyven-egynéhány évesek voltunk, én 45, fiatal ficsúrok a többi Kossuth-díjashoz képest. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt a díjátadó. Bár bizonyos szempontból a Gödöllő Városért Díj kicsit közelebb áll a szívemhez, hiszen lokálpatrióta vagyok.
Azt szokták mondani, a díjakat nem kapják, hanem adják. Politikai gondolatok nem fogalmazódtak meg bennetek?
Nekem nem jutott eszembe, és remélem, hogy csak a rosszakaróink gondoltak arra, hogy érdemtelenül kaptuk a Kossuth-díjat. Az elismerést úgy adják, hogy a Kossuth-díjasok ajánlanak egy bizottságnak, amelyik választ. És bízom benne, hogy szakmai döntést hoztak akkor. Az emocionális része óriási volt, és nem gondoltunk arra, hogy azért kaptunk elismerést, mert esetleg egyik vagy másik politikai vonalnál jól fekszünk.
Figyeled az ország és a világ történéseit? Hogyan gondolkodsz a jelenlegi folyamatokról?
Figyelek, és aggódom. Nehéz kérdés. Én alapvetően jobboldali beállítottságú voltam mindig is, ezt a vonalat kedveltem, de olyan érzésem van, mintha valami nem jól irányba menne. De egy zenész ne törjön pálcát senki felett. Ha baloldali rendezvényre hívtak, akkor ott játszottunk, ha jobboldalira, akkor ott. A zene az zene. Bízom benne, hogy a Hamvadó cigarettavéget és az Az én babám egy fekete nőt mindkét oldalon ugyanúgy élvezik a nézők és a politikusok is. De vannak aggodalmaim, az igazságot pedig nagyon nehéz meglátni bármelyik politikai oldal megnyilvánulása mögött.
Mit mondasz egy olyan növendéknek, aki nem Magyarországon képzeli el a jövőjét?
Először is, amikor valaki zenész akar lenni, akkor megpróbálom lebeszélni erről. Akit nem lehet lebeszélni, az lesz zenész. Ez az első kiválasztódás. Az én példámat látva azt mondhatom, hogy lehet Magyarországon érvényesülni, és meg is lehet élni belőle. De ha valaki a mai világban külföldre megy, az természetes. Tanulni mindenképpen érdemes. Aki külföldre megy, az nem szembefordul a hazájával, hanem képviseli azt. Rost Andrea, akivel mostanában sokat játszunk együtt, többet énekelt külföldön, mint idehaza, de hozzáállásával és tehetségével a magyarokat képviseli és a magyar zenét viszi világhírre.
Mit mondasz egy olyan növendéknek, aki nem Magyarországon képzeli el a jövőjét?
Először is, amikor valaki zenész akar lenni, akkor megpróbálom lebeszélni erről. Akit nem lehet lebeszélni, az lesz zenész. Ez az első kiválasztódás. Az én példámat látva azt mondhatom, hogy lehet Magyarországon érvényesülni, és meg is lehet élni belőle. De ha valaki a mai világban külföldre megy, az természetes. Tanulni mindenképpen érdemes. Aki külföldre megy, az nem szembefordul a hazájával, hanem képviseli azt. Rost Andrea, akivel mostanában sokat játszunk együtt, többet énekelt külföldön, mint idehaza, de hozzáállásával és tehetségével a magyarokat képviseli és a magyar zenét viszi világhírre.
Jelentős szerepet vállalsz Gödöllő kulturális életében. Hogyan érzed magad a városban?
Nagyon szeretem ezt a várost. 1993-ban mentem végig először a HÉV-megállótól a zeneiskoláig. Jobbra a kastély, balra a park, előttem a zeneiskola, akkor azt mondtam, hogy én itt akarok dolgozni és élni. Ez két évvel később meg is valósult. Gödöllő kultúraszerető város, a vezetősége is, a lakosok is. De ide kijárnak koncertekre Budapestről is, itt lehet zenélni és élni. Sok felkérés is érkezik hozzám Gödöllőn, és igyekszem megfelelni. Sok mindent kaptam a várostól, és igyekszem adni is.
Mi a zenekarod, a Hot Jazz Band következő nagy dobása?
Sűrűsödik a naptár. Május 31-én Fertőrákoson, a barlangszínházban játszunk a Győri Szimfonikus zenekarral egy olyan műsort, amelyben a régi magyar számokat szimfonikus kísérettel adjuk elő. Korb Attila kollégámmal, valamint a Hot Jazz Band vezetőjével, Bényei Tamással hárman hangszereltük át nagyzenekarra ezeket a darabokat. A nyár csúcspontja mégis Gödöllőn lesz. Július 17-én Gödöllőn, a királyi kastély udvarán tartjuk meg a Hot Jazz Band egyik 40 éves jubileumi koncertjét Kozma Orsi vendégszereplésével.
Mondd, a mesterséges intelligencia már jobban tud hangszerelni, vagy akár zenét szerezni, mint az ember?
Erről is az jut az eszembe: figyelek, és aggódom. Ma, ha beírom egy szoftverbe, hogy szerelmes dalt akarok szerezni, mondjuk japán stílusban, akkor az MI ezt megcsinálja. Ez a perspektíva félelmetes. De mi megmaradunk a hagyományos módszereknél.
